Lélekváró - 2013 - 03
A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik csokorba az ország különbözõ tájairól.
A vasárnapi, a napi evangéliumhoz kapcsolódó elmélkedések az
folyóiratban is megjelennek.
2013. február 25. hétõ
Dán 9,4b-10; Lk 6,36-38
“Ó Uram, nagy és félelmetes Isten, hozzád könyörgök. Te megtartod szövetségedet, és irgalmat tanúsítasz azok iránt, akik szeretnek [téged] és megtartják parancsaidat.” (Dán 9,4)
“Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,36)
A fenti igeszakaszok iskolapéldái annak, mennyire másképp látja a Jóistent az Ószövetség és az Újszövetség embere. S ezalatt nem elsõsorban azt értem, hogy az Ószövetség istenképe a tisztességes Isten, aki irgalmasan jár el a bûnös lelkekkel, ha cserébe azok szeretik õt és megtartják parancsait, s ebbõl következik, hogy ellenkezõ esetben ellentétesen jár el. Közhely ez már! Azonban mindez egy passzív istenképre utal, amely kimerül az istenség imádatában és a parancsok betartásában. Szó sincs tehát embertársaink, fõként pedig ellenségeink szeretetérõl.
Mennyivel gazdagabb képet kapunk az Újszövetségben! Legyetek irgalmasak, pontosabb fordításban ‘váljatok olyan irgalmassá, amilyen irgalmas az Atyátok’. Tehát olyanná kell válnunk, mint a Jóisten. Milyen a Jóisten? Nem igazságos, hanem mindenkit szeretõ, mindenkivel irgalmas. Itt tehát egy aktív istenképet tapasztalunk, hiszen rávilágít: Istent nem lehet önmagában szeretni, csupán az által, ha másokat szeretünk és mindenkivel - ellenségeinket is beleértve - irgalmasak, megbocsátók vagyunk.
[Bajnok Kata, Budapest]
2013. február 26. kedd
Iz 1,10.16-20; Mt 23,1-12
Jól ismerjük Jézus farizeusokról szóló, elmarasztaló gondolatait, de feltesszük-e magunknak, hogy mit akar üzenni nekünk ez, vagy az a szentírási szakasz? Nem vagyunk-e mi is farizeusok egy kicsit? Nincs-e némi igazságtartalma ránk nézve annak a félmondatnak, hogy “bár tanítják, de tetté nem váltják” õket?
Szeretnénk hinni - talán jogosan -, hogy Jézus szavait mi értettük meg legtisztábban, és a hármas eszmény - adás, szolgálat, erõszakmentesség - megfogalmazásával, mi tudjuk legjobban megértetni is, mit akart és akar Jézus. Azonban rendszerint megbotlunk ezen a tisztán látott keskeny úton, amikor egy-egy hétvégi buliban sokszorosát költjük annak, amit sajnálunk egy hajléktalantól; hosszasan mérlegelünk, hogy berakjuk-e az elmulatott pénz töredékét a közösség közös kasszájába, vagy hogy harmadik világbeli - esetleg hazai - rászorulóknak juttassuk.
Elgondolkodtatható lehet az is, hogy közösségi találkozóinkon, nagytáborban olyan autók parkolnak a rendszerint kicsinek bizonyuló parkolókban, amikre egy sokat látott püspök is csak csettintene. Évekig tudunk veszekedni, “agyaskodni” a katonai szolgálat dolgán, és az erõszakmentességre nyílt levelekben hívjuk fel mások figyelmét, miközben a jóízû cigányozás, zsidózás, politikai gyûlölködés mindennaposak körünkben is, nem egyszer közösségi társunkkal szemben.
Érdemes tehát a prófétára hallgatnunk: “Tanuljatok meg jót tenni: keressétek az igazságot, segítsétek az elnyomottakat, szolgáltassatok igazságot az árvának, s védelmezzétek az özvegyet”, és minduntalan emlékezni Jézus szavaira, nem utolsó sorban ezekre: “Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják”.
[Pálinkás Barnabás, Budapest]
2013. február 27. szerda
Jer 18,18-20; Mt 20,17-28
Amikor 17 éves koromban Amerikában töltöttem két hónapot egy evangélikus családban, és a körülöttük levõ közösségben, kamasz fejjel a legjobban az fogott meg, hogy Heather, a nálam 1-2 évvel idõseb cserepartnerem és a barátja, Danie mennyire türelmesek. Hajlandóak újra és újra elmagyarázni a leckét a nehezen tanuló, szegényebb családban élõ kislánynak, Samnek, akihez minden héten felmentek, és akit minden héten egyformán lelkesen hívtak a közösségi ifjúsági alkalmaikra, függetlenül attól, hogy épp’ milyen kedve volt. Engem is tanítottak autót vezetni, és a bénázásom feltûnõen nem zavarta õket, nem értettem, ez hogy lehet. Honnan veszik ehhez az erõt? Hogy tolerálják ilyen könnyen a tökéletlenséget, értetlenséget, ügyetlenséget?
Eltelt több mint tíz év, azóta türelmesebb lettem én is. De mégis ez jutott most eszembe, ahogy a mai evangéliumot olvasom. Jézus is annyira türelmes a tanítványaival. Újra és újra elmondja nekik, hogy mi a fontos, hogyan éljenek, mitõl lesznek boldogok. Újra és újra átfogalmazza, mindig az adott helyzethez legjobban illeszkedve. Pedig már elmondta. És most a Zebedeus fiaknak és a tanítványoknak újra elmondja, más szavakkal. (Egyébként nem tudom, hogy miért haragudtak a tanítványok. Azért, hogy miért nem nekik jutott eszükbe, hogy protekciót kérjenek, vagy azért mert morális fölényüket szerették volna hangsúlyozni?) Jézus nem azt mondja, hogy nem megmondtam már, hogy ne aggodalmaskodjatok, gondoskodik a nektek illõ helyrõl mennyei Atyánk? Nem megmondtam már, hogy legyetek olyanok, mint a gyermek, mikor foglalkoznak õk a jobbon meg balon üléssel? Nem megmondtam már, hogy a gazdagok nem férnek át a tû fokán és legyen elég az egy dénár, miért akartok többet, mint ami alapból jár? Nem megmondtam már? Mond egy új hasonlatot ehelyett. “Tudjátok, hogy azok, akik a nemzetek fejedelmei, azok uralkodnak rajtuk, és akik nagyok, azok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, az legyen a szolgátok, és aki elsõ akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok.”
Hálás vagyok a sokféle megfogalmazásért, a példabeszédekért, mert változó, hogy épp melyik érint meg. Nekem vajon milyen gyakran sikerül a “Nem megmondtam már…” kezdetû mondataimat lenyelnem tanítás közben, vagy családban, barátok közt?
[Rauscher Anna, Budapest]
2013. február 28. csütörtök
Jer 17,5-10; Lk 16,19-31
A dúsgazdag és a szegény Lázár
A mai evangéliumból nagyon könnyen kiolvasható a szigorú, meg nem bocsájtó, félelmetes Isten képe, aki fenyeget, miszerint ha nem felelünk meg bizonyos elvárásoknak, akkor a pokolra kerülünk, ezért hát jobban tesszük, ha vigyázunk. A mennyországba való bejutási szabályokat pedig megtalálja ki-ki a maga egyházánál. Azt, hogy a halál után mi van, nem tudhatjuk biztosan, de ami ennél fontosabb, nem is biztos, hogy ez a kérdés az itteni életünk szempontjából releváns. Meggyõzõdésem ugyanakkor, hogy ez a rész sokkal többrõl szól, mint a halál utáni lehetõségekrõl.
Számomra arra világít rá, hogy ha nem figyelünk oda, akkor az itteni életünket élhetjük pokoli körülmények között és tehetjük saját magunk számára a boldogság irányába átjárhatatlanná a mindennapi túlzott hajtással, felesleges idegeskedéssel, mókuskerekezéssel, be nem vallott függõségeinkkel, megszokásainkkal. Azt gondolom, függetlenül attól, hogy élethelyzetünkben szegény Lázárhoz, vagy a dúsgazdaghoz érezzük magunkat közelebb, rutinból Isten Országát építeni nem fogunk tudni. Meg kellene próbálni tudatunkra ébredni. Észre kell venni a körülöttünk lévõ világot, hol kell változtatnunk, hol tudunk segíteni, Országot építeni itt és most. Ez az ami rajtunk múlik, minden továbbit pedig majd meglátunk annak idején.
[Frank Tamás, Budakeszi]
2013. március 1. péntek
Ter 37,3-4.12-13a.17b-28; Mt 21,33-46
Példabeszéd a gonosz szõlõmunkásokról
A szõlõ ura elõbb néhány szolgát küld: a munkások megölik õket. Még több szolgát küld: õket is megölik. A saját fiát küldi: hiába, õt is elpusztítják. Mit tesz a szõlõ ura ezután a munkásokkal?
Azért szeretem ezt a példabeszédet, mert Jézus nem hagyja rá a hallgatóira a válaszukat: az úr eljön és elbánik a gonoszokkal. Meggyõzõdésem, hogy azért, mert azt gondolta, Isten nem ilyen. Aki gyönge, annak van szüksége mások legyõzésére, hogy erõsnek érezhesse magát. De Istent nem ebbõl a fából faragták. Elpusztíthatjuk a követeit, megölhetjük a fiát. Ha kellõen elszántak vagyunk, akkor (Nietzsche után) azt is gondolhatjuk, hogy Istent is megölhetjük. De valójában nincs hatalmunk felette. Magunkból persze kiirthatjuk, és a környezetünkben is végezhetünk pusztítást. És akkor mi lesz? Isten visszajön a hátsó ajtón, vagy azon, amit épp nyitva hagyunk neki.
Isten hatalma nem ebbõl a világból való. Ha e világból való volna a hatalma, akkor az angyalok megmentették volna Jézust, legyõzve a zsidó fõpapokat és a római légiókat. Megakadályozták volna a népirtást az indiánok, négerek, zsidók és egyéb népek körében, legyõzve a népirtókat. Megmentenék a súlyos beteg kisgyerekeket és nagymamákat, legyõzve a betegségeket; féken tartanák a földrengéseket, a szélviharokat és a természet minden erõit. De nem, Isten nem ilyen. Nekünk adott hatalmat a világ és benne mi magunk pusztításra és gyógyításra. Egyszerre vagyunk szõlõmunkások, szolgák és az õ fiai. A saját döntésünkön múlik, hogy ezt a hatalmunkat mire használjuk.
[Bajnok Kristóf, Budapest]
2013. március 2. szombat
Mik 7,14-15.18-20; Lk 15,1-3.11-32
Te, ma este kikérem apámtól örökrészemet… nem, nem beszéltem még vele, hát, lehet, hogy sejti. Végülis nem mindegy? Az az én részem, az enyém, igaz, apámtól van, de megérdemlem. Tulajdonképpen nem csak megérdemlem, jár nekem. Ez az örökség lényege, nem? Ami apámtól jár nekem, hát naugye.
Nem tudom, mit szól majd… Apám jó ember, a maga idejében nagy koponya volt, de azért felette is eljártak az évek, már messze nem a régi. Ideje kezembe vennem a saját sorsomat! Van is pár tervem, hogy hova megyek, mit fogok csinálni… meg egy kicsit élvezni is akarom, végül is ezért van, nem? Na, apám itt rontotta el a témát. Persze, persze, õ boldognak mondja magát és hát tudod, lehet, hogy az is. De mindig is voltak fura dolgai, mindenféle suttyókat hívott meg vacsorára, pénzt adott nekik meg beszélgetett velük, ilyesmik. Többüknek munkát szerzett meg lakhatást, teljes családoknak is… Persze, nem az alamizsnát sajnálom én, olyat minden jóérzésû ember ad, hát persze, én is megkérem az egyik szolgámat, adjon néha nekik pár fillért, jópofa dolog… nade hogy bejöjjenek ide a mi otthonunkba?! Épp ideje olyan helyre költöznöm, ahol nem kell ennyire közösködnöm velük. Fehér bõrû, jó képességû emberek vagyunk, vagy mi, félek, lezülleszt az ilyen társaság és aki korpa közé keveredik… meg a disznók, fúj, de egy tisztátalan állat az. Na látod. Csak magamat óvom, hát már az is baj?!
Apám, tudod, néha olyan furcsa. Azt hiszem, hagyni fog elmenni és pont nem azért, mert nem szeret. Nekem, nekünk a bátyámmal szabad szabaddá lenni… ja, hogy a bátyám nem akar, õ dolga. Apám nem méricskél köztünk soha. Nem, nem igazságtalan, valahogy ez nem téma neki, túllép a dolgon. Nem, nem is kerüli a konfliktust… hogyan is magyarázzam… Egyszerûen örül, ha adhat, ha ölelhet, ha szerethet. Ilyen ember. Nem, nem felejt el, abban biztos vagyok… hogy hazavár-e majd? Hát, nem tudom. Jól a szívébe vési az embereket, az már igaz, akár ha csak szolga is valaki, vagy ha koldusszegény. Én meg mégiscsak a fia vagyok!
Te, de jó is lesz, dögleni fognak utánam a csajok! Tetszik az ilyen pénzes fickó nekik, én mondom. Csináltatok pár új öltözetet is. Jó, tudom, hogy nem a ruha teszi, de majd nézd meg, sokkal befolyásosabb körökbe lesz bejárásom így. Meglátod, sokra fogom még vinni! Szolgákat is fogadok majd, õk viszik az új holmikat. Csak minõséget veszek, mindenbõl; szebb, tartósabb, megérdemlem! Mondhatni, szükségem van rá! Nem is értem, hogy élhettem eddig ilyen põrén. Meg egyéb terveim is vannak… Utazni kéne fõleg, azt mondják, a Földközi-tenger partján olyan városok vannak, égbe nõ a tornyuk. A felhõk között aranyláncot húznak ki szerecsen rabszolgák és pávák sétálnak rajtuk fel s alá! Nem is értem, miért nem tódul oda a világ pávákat nézni, mi érdekesebb van a földtúrásban meg a birkaterelésben, nem értem apámat, komolyan! Látott már aranyláncon madarat ugrálni? Nem? Naugye, én látni fogok! És ott sokkal szebbek a nõk is, az arcuk egyik felére holdacskát festenek, a másikra napot, úgy táncolnak a férfiaknak, hát bolond lennék nem megnézni, nem igaz?
Jó, jó, igen, még egy pohárkát, aztán megyek… megmondom apámnak, meg én! Nem, nem félek, jó ember, mint mondtam, szeret minket… engem meg a bátyámat, tényleg szeret… kiadja majd, én mondom neked, biztos, hogy kiadja. Csak olyan furcsa lesz a szeme ilyenkor… ehh, mindegy is. Igen, inkább kérek még egy pohárral, de utána már tényleg megyek!
[Garay Zsófia, Budapest]
2013. március 3. - Nagyböjt 3. vasárnapja
Lk 13,1-9 - Terroristák és földrengés
A mai evangélium két történetet és egy példát idéz. Mindkettõnek súlyos tanulságai vannak számunkra.
1. Két történet
Pilátus katonái a templom udvarán az áldozatbemutatók közé rontottak, és sok ember vérét ontották. Siloéban rádõlt a torony a tömegre, és tizennyolc ember meghalt.
Tegyük át a helyszínt közelebb, hogy még érzékletesebbé tegyük a mondanivalót.
Rádióhír: A Bazilika elõtti téren a húsvéti körmenetre induló tömegre terroristák támadtak, és sortüzet adtak le. Az áldozatok száma eléri a százat. - TV-hír: Budapesten a Sziklabarlang fölötti betonkereszt ledõlt, és a barlangkápolna elõtt tizennyolc ember halálát okozta. - A riporterek felkeresték az áldozatok hozzátartozóit. A riportalanyok közül a vallásosak csaknem mind azt panaszolták, hogyan engedhette meg az Isten ezt a szörnyûséget, és miért az õ hozzátartozójukat büntette a jó Isten.
A történetek természetesen kitaláltak, de a vélemények nagyon is valóságosak és általánosak. Még ma is Istent okoljuk, ha valami baj ér, és azt gondoljuk, hogy azzal Isten büntet minket.
Újra és újra tudatosítanunk kell magunkban, hogy Isten csak szeretni tud, büntetni csak más emberek vagy mi magunk tudunk. Isten a maga nagy szeretetében szabadságot adott nekünk, de nem azért, hogy embereket gyilkoljunk.
Ami pedig a természeti csapásokat illeti, azok a természet fizikai törvényei szerint mûködnek, és Isten szándéka szerint nem az céljuk, hogy embereket pusztítsanak. Az ember az alaposabb tervezés és építkezés, másrészt a tudományos elõrejelzés fejlesztése révén érheti el, hogy elkerülje a katasztrófákat.
2. A fügefa példája
Arra pedig, hogy rosszindulatúan feltételezzük, hogy mások bûnösek, és azért érte õket szerencsétlenség, Jézus felháborodottan válaszolt.
Valahogy így: Jó lenne, ha a magatok bûneivel foglalkoznátok. Mert ti megúsztátok ugyan a más emberek vagy a természeti folyamatok okozta tragédiákat, de nem fogjátok megúszni azt, hogy magatok el ne vesszetek az Isten Országa számára. Bûneitekkel, így a rosszindulatú gyanúsítgatásokkal is veszélyeztetitek magatokat. Bûnök helyett a szeretet gyümölcseit kellene teremnetek!
A fügefa példája súlyos fenyegetés ugyan, de Jézus még ezt is úgy mondja el, hogy õ most még próbál segíteni. Noha már évek óta beszél, és próbálja termékennyé tenni a lelküket, de ez eddig semmit sem használt. Még egy esély, hogy õ, az Atya vincellérje most, az idén is körülássa a fát, és megtrágyázza, vagyis szívük keménységét fel akarja lazítani, és igéivel termõvé akarja tenni, abban bízva, hátha termõre fordulnak.
[Kovács László, Budapest]
