Lélekváró - 2013 - 04

Lélekváró elmélkedések

A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik csokorba az ország különbözõ tájairól.

A vasárnapi, a napi evangéliumhoz kapcsolódó elmélkedések azfolyóiratban is megjelennek.

2013. március 4. hétõ
2Kir 5,1-15a; Lk 4,24-30

Másoknak segíteni jó, és észre is kell vennünk, ha valaki segítséget kér tõlünk. Ez persze nem ilyen egyszerû, hiszen segítséget nyújtani sokszor fajsúlyos dolog, és az is egy komoly döntési helyzet, amikor olyannak segítünk, vagy olyantól kérünk segítséget, aki távol áll tõlünk. Vannak olyan élethelyzetek, amikor nekünk van nagy szûkségünk segítségre, mint Naamánnak. Van olyan is, amikor mi tõlünk kérnek segítséget, azonban a helyzet körülményei egészen más értelmet fordítanak le a belsõ látásunknak (Izrael királya). Elõfordul olyan is, amikor egy problémát csak a felületén érzékelünk, és mégis tudjuk, mi lehet a biztos megoldás (foglyul ejtett lány).
Ez a történet Naamánról, az arámiai seregek vezérérõl szól, aki leprás volt. Naamán számára a gyógyulást az izraeli Elizeus hozta meg. Naamán megtisztulása az Istennel való kapcsolat megtisztulásának jelképe.
Naamán gyógyulása kettõs jelentésû: testi és lelki felépülést is hozott neki ez a jelképes cselekedet. A másik figyelemreméltó dolog ebben a történetben, hogy bár leprás volt, mégsem volt kizárva a király udvarából, Naamán leprája talán más jellegû volt. Az akkori felfogás szerint a különbözõ országoknak istenei ahhoz a földhöz voltak kötve, ahol tisztelték õket. Az Urat (Jahve) csak izraelita földön lehetett tisztelni, s Naamán ennek a felfogásnak akar eleget tenni.
Érdekes, hogy Elizeus prófétáról egy foglyul ejtett szolgalány mesél úrnõjének. Vajon a lány mit érezhetett fogva tartójával szemben, hogy így segített neki? Kockáztatta-e az életét azzal, hogy ilyen súlyos témában adott tanácsot? Azonban Naamán meggondolta ezt a lehetõséget, és Arám királyához ment, hogy ezt elmondja neki. A király támogatta ezt a megoldási lehetõséget, és útjára bocsátotta Naamánt pénzzel és ajándékkal, amit majd a gyógyulásáért oda tud adni a prófétának. Miért volt ilyen bõkezû és nagylelkû a beosztottjával szemben? Benhadad, Arám királya miért nem hitte a tanácsot az ellenség provokációjának?
Amikor Naamán elment Izrael királyához azzal a kéréssel, hogy gyógyítsa meg, õ ezt provokációnak vette. Miért volt olyan szûkkeblû a látogatójával szemben? Miért nem gondolt arra a lehetõségre, hogy békés szándékkal jött? Elizeus, a próféta is ott volt közöttük, és mondta, hogy õ segít neki. Kérése rendkívül egyszerû volt: “Fürödj meg hétszer a Jordánban, és felépül a tested, tiszta leszel.” Ezen Naamán elõször felháborodott, mondván: “Hát nem különbek Damaszkusz folyói?” Nem tudta elgondolni, hogy mi különleges lehet a Jordán folyóban. A saját büszkeségét kellett legyõzni, méghozzá azzal, hogy egy olyan embernek adjon a szavára, aki nála alacsonyabb társadalmi szinten helyezkedik el. Mégis, szolgái unszolására megtette a hétszeres “alámerítkezést”, aminek hatására meggyógyult.

[Vincze Miklós, Budapest]

2****013. március 5. kedd
Dán 3,25.34-43; Mt 18,21-35

Megbocsátás nélkül nehezen képzelhetõ el a kereszténység, nehezen képzelhetõ el a szeretet. Jézus radikális tanítása szerint az ellenségeinket is szeretnünk kell, ami megbocsátás nélkül lehetetlen.
Ha valakit ellenségnek címkézünk az önmagában is agressziót szül, és a békesség ellen hat. A megbocsátáshoz szükséges nagyvonalúság abból a felismerésbõl adódik, hogy magunk is hibázunk, sõt akaratlanul is megbánthatunk másokat. Rászorulunk mások megbocsátására, s arra, hogy elnyerjük Isten bocsánatát. Mindez helyreállítja lelkünk nyugalmát, lelki egyensúlyunkat. A haragtartás éppen fordítva, megbetegít, nyugtalanná tesz. Nem hogy nem lesznek tõle jobbak a dolgok, de rendszerint sokkal rosszabbá válnak. Akire neheztelünk, s akirõl rosszat gondolunk, már értelmét sem látja, tán ereje sem lesz arra, hogy rácáfoljon róla alkotott elképzelésünkre. Neheztelésünk megakadályoz minket abban, hogy szeretettel forduljunk ahhoz, aki megbántott minket. Végül már úgy is gondolhatja az illetõ, hogy rászolgáltunk velünk szembeni rossz viselkedésére. A megbocsátás ellenben felszabadít minket is, és a másik felet is. Megadja a tiszta lappal indulás lehetõségét, leépíti az (elõ)ítéleteket.
A megbocsátáshoz kell az isteni, felsõbbrendû igazságba vetett hit, hogy tudjam, nem lehetek tévedhetetlen igazságosztó bíró, nem ítélhetem el embertársaimat. Mivel csak Isten ismerheti az adott ember egész élettörténetét, körülményeit, a hatásokat, melyek érték. Tudatosítanunk kell magunkban, ha valaki megbántott minket, mi az okokat csak részben ismerhetjük. Az emberek helyzetekre adott reakciója nem csak tõlük függ. A békesség alapja tehát kizárólag a krisztusi megbocsátás lehet. Isten szüntelenül megbocsát nekünk, erre kell törekednünk nekünk is a többi emberrel szemben, õ a legjobb tanárunk.

[Nagybán Piroska, Budapest]

2013. március 6. szerda
Mtörv 4;1.5-9; Mt 5,17-19

Jézus és az Ószövetségi törvény
Jézusnak miközben a néphez beszél szembesülnie kell azzal, hogy az emberek teljesen félreismerik õt, valami egészen mást gondolnak róla, hiszen azt feltételezik, hogy megjelenésével romba dönti az Ószövetség törvényeit és a próféták tanításait.
A mai világban szinte mindannyian félünk az újdonságoktól, amik váratlanul betörnek életünkbe. Azonnal valami rosszat feltételezünk róluk, mert esetleg úgy is indulnak, és nem bízunk abban, hogy az egész talán azért történik, mert az életünket szeretné kiteljesíteni, tökéletessé tenni.
Itt egy szélsõséges példa is erre: Ha például egy profi sportoló lábtörést szenved, akkor azonnal mérges lesz, és temeti egész karrierjét, eddigi munkáját, holott lehet, a kórházi ágyon fogja megtalálni élete szerelmét, akivel haláláig boldogan élhet.
Sokszor nehéz belátni az ilyen eseteket, fõleg ha az adott újdonság/fordulat még szörnyûbb, ám legtöbbször csak türelmetlenek vagyunk. Nem vagyunk képesek kivárni azt a jézusi gondoskodást, ami minden egyes embernek segít felkelni a földrõl és aztán továbblépni. Tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy Isten gondoskodik arról, hogy még egy kis “i” betû se maradjon ki az életünkbõl. Vajon mi mennyire ismertük félre Jézust? Amit elméletben tudunk azt gyakorlatban is képesek vagyunk véghezvinni?

[Kõszegi Sámuel, Pécs]

2013. március 7. csütörtök
Jer 7,23-28; Lk 11,14-23

Jézus megcáfolja ellenfelei káromló vádaskodását
Jézusnak ez a beszéde nem csak abban az idõben állta meg a helyét, hanem az egész mai világra is vonatkoztatható. Jézus rengetegszer segít nekünk a mindennapokban kisebb-nagyobb “ördögöket” kiûzni, mi mégis sokszor kételkedünk benne, nem hisszük el, hogy ezt valóban õ tette és nem pedig a sátán.
Sõt elõfordul az is, hogy nem állunk meg a kételkedésnél, hanem azt akarjuk bizonyítsa be, hogy létezik-e egyáltalán. Hányszor hagyják el emberek ajkait ezek a mondatok: “Van Isten”, “Isten ha valóban létezel, akkor kérlek segíts ezt meg azt…” Egyszerûen várjuk a mennyei jelet.
Ahhoz, hogy ezt orvosolni tudjuk, szükségünk van egy alapvetõ bizalomra, hitre. Hinni azt, hogy Isten igen is gondoskodik rólunk, és nagyon jól tudja mit miért csinál. El kell kötelezõdnünk õmellette, mert ha folyamatosan kételkedünk, akkor úgy járunk, mint egy meghasonlott királyság. Ha pedig az egyén egy személyben nem képez egységet, akkor elvárhatjuk-e azt, hogy a család jól mükõdõ rendszert alkosson és ezekbõl egy nemzet/királyság alakuljon ki!?
Képesek vagyunk-e megbékélni önmagunkal és ezáltal családunk egységét erõsíteni, közösségeinket Isten ajándékának tekintetni?

[PIK, Pécs]

2013. március 8. péntek
Óz 14,2-10; Mk 12,28b-34

Amikor kicsi voltam, sokat kérdezgettem a felnõtteket, hogy melyik parancsolat a legfontosabb. Akkor csak a tízparancsolatot ismertem, de mindenképpen tudni szerettem volna, hogy melyikre kell a legjobban figyelni. (Abból indultam ki, hogy lopni biztos kicsit jobb, mint ölni.) Sokszor az volt a válasz, hogy mindegyik egyformán fontos, de ha már választani kell, akkor az elsõ. Aztán késõbb, mikor a Bibliát olvastam, elõkerült a fõparancs. Rögtön meg is nyugodtam, hogy nem csak engem érdekel a téma, hanem az írástudókat is. Ahogy nagyobb lettem, egyre inkább bizonyosságot nyertem ezen parancs elsõrendûségérõl és ma is egyetértek vele.
Most, hogy újraolvastam és utánanéztem a dolgoknak, érdekesnek találtam, hogy - bár ez a téma három evangélistánál is elõkerül (Mt 22,34-40; Mk 12,28-34; Lk 10,25-28) - Jézus az írástudót csak Márk evangéliumában dicséri meg: “Nem jársz messze az Isten országától.”
Ahhoz képest, hogy Jézus sokszor kifogásolta a fõpapokat és írástudókat, ez nem semmi dicséret. Szerintem ez azért van így, mert a kérdezõ felismerte, hogy az egyik szeretet nem lehet meg a másik nélkül. Nem elég Istent szeretni, szeretnünk kell minden embert, mint önmagunkat. Jézus késõbb megerõsíti a parancsnak ezt a részét: “Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).
Bár Jézus elõször Isten feltétlen szeretetét említi meg, úgy gondolom, hogy a parancs második fele a nagyobb kihívás számunkra. Istent szeretni könnyû, hiszen õ viszont szeret minket. Azonban minden embertársunkat, beleértve ellenségeinket is, ráadásul egy életen át, embert próbáló feladat. Imádkozzunk, hogy tetteinken lehessen látni ezt a szeretetet!

[Kõszegi Mátyás, Japán]

2013. március 9. szombat
Óz 6,1-6; Lk 18,9-14

A farizeus és a vámos példabeszéde az önelégültség elleni küzdelemrõl szól. Jézus ugyanúgy ember volt, ahogy bármelyikünk, ezért õ is harcolt ez ellen, akárcsak mi, és a lelki fejlõdés ellenségét látta benne. A farizeus látszólag az igaz embert jelképezi. Mondhatnánk, hogy patyolat tiszta, betartja a böjtöt, fizeti a tizedet, megatarja Isten parancsolatait, igyekszik az õ törvényei szerint élni, ráadásul mindezt a népéért is teszi. A probléma nem is ezzel van, hanem hogy nem fogja fel saját maga és imádsága hiányosságait és ezzel becsapja magát. Nem tartja magát Isten szolgájának, aki halandó emberként gyakran elbukik, hibázik, mégis megbocsátást nyer, hanem azt gondolja, õ már elérte a tökéletességet. Az életét egyfajta feladatnak tekinti, és azt gondolja, a jól végzett munkáért jutalom jár. Tulajdonképpen dicsekedni megy a templomba, megelégedetten, hiszen a “küldetés teljesítve”. Saját magával való õszintétlensége és büszkesége az egyik bûne. Nem a szívével, hanem az eszével imádkozik. A másik, hogy megveti a vámost és vele hasonlítja össze magát, ahelyett, hogy Isten mércéje szerint tekintene magára.
A vámos tudatában van bûnösségének. Tisztában van azzal, hogy nem érdemel jutalmat cselekedeteiért, az általa elmondott ima az elhagyatottság és a bizalom jele, amelyek megnyitják az utat Isten kegyelméhez. A különbség a farizeushoz képest annyi, hogy õszinte magával, és tisztában van saját gyengeségeivel. Jézus is azt mondta, az érdemel dicséretet, aki kötelességét elvégezvén is ezt mondja: “Mihaszna szolgák vagyunk”. Jelen esetben mindegy, kettejük közül ki a bûnösebb, a lényeg, hogy ki áll oda Isten elé õszintén, felvállalva bûneit, irgalomért esedezve. Jézus levonja a megdöbbentõ következtetést: a vámos megy haza megigazultan kettejük közül.
Biztos vagyok benne, hogy én magam is gyakran “farizeuskodom”. Az életre egyfajta feladatként tekintek, sokszor csak azért cselekszem helyesen, mert egyszerûen csak úgy érzem, ez a kötelességem, keresztény vagyok, természetes, hogy így csinálom. Már ha csinálom… Még rosszabb, ha megelégszem azzal, hogy nem követek el komolyabb bûnöket, el-eljárogatok templomba, ráadásul többé-kevésbé még a tízparancsolatot is betartom. Nagyon sok embernél így aztán jobb vagyok, Mennyország kipipálva.
Jézus sokkal inkább a “vámoskodást” várja el tõlünk. Nem az a baj, ha elbukunk, ha hibázunk, vagy ha túlságosan elégedettek vagyunk önmagunkkal. Az a baj, ha ezt nem valljuk be magunknak. Jézus a vámos gyermeki lelkesedését tárja elénk példának. õ minden különösebb köntörfalazás nélkül megáll az Úr elõtt és irgalomért esedezik, nem szépíti a dolgokat, tisztában van a gyengeségeivel. Próbáljunk meg mi is Isten elé állni és bevallani neki és magunknak, hogy mihaszna szolgák vagyunk. Így talán egy fokkal kevésbé leszünk mihasznábbak…

[Csíky Lajkó, Budapest]

2013. március 10. - Nagyböjt 4. vasárnapja
Lk 15,1-9.11-32 - A moslékos vályú és a vagyon

Nincs a világon szebb és hitelesebb történet Istenrõl, mint a tékozló fiú története. Ha az összes evangélium elveszne, ebbõl az egy történetbõl megtudhatnánk, hogy milyen az Isten. Sajnos még azt is, hogy milyenek vagyunk mi. Kezdjük a végén.

1. Milyenek vagyunk mi?
Mai történet, hogy az “aranyos kicsi gyerek” felnõve fellázad a szülei ellen. Tûrhetetlen a viselkedése szüleivel szemben. A viták, a veszekedések nap mint nap kitörnek, és egyre jobban elmérgesednek. Kijelenti, hogy õ elköltözik hazulról, de az apja adja oda a neki járó pénzt. Feldúltan és köszönés nélkül otthagyja apját, anyját, testvérét. Távol az otthontól elveri a pénzt, elzüllik, munkanélküli és hajléktalan lesz, alkalmi munkából próbája fenntartani magát. Éhezik, kukázik. Ekkor döbben rá, hogy mit tett. Utolsó esélye, hogy hazamenjen, bocsánatot kérjen, és mindent megígérjen, csak fogadják vissza.
A történet ettõl kezdve más, mint a jézusi példázat. Mert hogyan is beszél egy tisztességes, becsületes és komoly valláserkölcsi alapon álló és élõ apa? Az apa, mint minden szigorú, igazságszeretõ apa, kötelességének érzi, hogy megleckéztesse a fiát, valahogy így: “Hogy bántál velünk?! Van képed visszajönni? Azt akarod, hogy visszafogadjalak? Rendben, szó lehet arról, hogy itthon maradj, de a bûnödet és az okozott kárt, amit nekünk erkölcsileg és anyagilag is okoztál, jóvá kell tenned. Dolgozz keményen, és ha kitartóan dolgozol, és tisztességesen viselkedsz, akkor visszafogadlak. De elõbb vissza kell szerezned a magad és a család becsületét!”
A történet folytatása is más. Mit tesz az idõsebb testvér a hazatért testvérrel? Ha rajta múlna, nem engedné meg, hogy egyáltalán betegye a lábát a házukba. Az meg sem fordul a fejében, hogy örüljön öccse hazatérésének, és fõleg, hogy lakomát rendezzen neki. Micsoda õrültség azt várni, hogy örüljön annak a léhûtõnek, aki helyett is neki kellett dolgoznia?! Ha az apja örülne, és ünnepelni akarna, nekiesne az apjának, a vén bolondnak, hogy egy züllött alakra veri el õ is a pénzét. Mert neki, aki tisztességesen dolgozott, mikor rendezett lakomát?! Õ bizony be nem teszi a lábát a házba, amíg az a gazember ki nem kotródik onnan. Az ilyennek nincs bocsánat!
Milyenek vagyunk mi? Büszkén mondhatjuk, hogy olyanok, mint a mi Istenünk, aki a jókat megjutalmazza, a rosszakat pedig megbünteti? Vagy olyanok, akik nem ismernek irgalmat még a testvérükkel szemben sem?

2. Milyen az Isten?
Olyan, mint Jézus történetében a tékozló fiú apja. Esztelen. Fia minden bûnét elfelejti afeletti örömében, hogy a fia, aki elveszett, megkerült, aki meghalt, feltámadt, és hazatalált. Eléje megy kitárt karokkal, megöleli, összevissza csókolja, mint egy csupa szív anyuka, ünneplõbe öltözteti, és nagy lakomát rendez a hazatérésére. Így viselkedik a messze távolba szakadt hûtlen fiával.
De hogyan viselkedik azzal, aki nem hagyta el, aki mellette dolgozott éjt nappallá téve, és aki hûségesen teljesítette minden parancsát, de aki most kijelenti, hogy be nem teszi a lábát a házba, amíg az a léhûtõ ott van, mert micsoda igazságtalanság, amit az apja mûvel! Mit tesz az apa ezzel a fiúval? Azt teszi, amit a szíve diktál. Kimegy a fiúhoz, és könyörög: Szeretné megértetni vele, hogy nemcsak igazság van a földön, hanem irgalom is. Megmagyarázza, hogy nem történt vele jogtalanság, hisz övé volt itthon a ház, a birtok. Nem keményedhetett meg ennyire a szíve! Talán fél, hogy nem lesz övé az egész vagyon?! De hát nem ér többet a vagyonnál, hogy a testvére jó útra tért?
Milyen ez az Isten? Több mint igazságos: irgalmas szívû. Bolondul szeretõ anyai apa, aki úgy örül a megtérõ gyermekének, hogy mindent elfelejtve öleli keblére õt. Azt a fiát pedig, aki nem tud megbocsátani és gyûlöli testvérét, könyörögve kéri, hogy bocsásson meg õ is, mert semmi nem számít az életben, csak az irgalom.

[Kovács László, Budapest]

Archívum