Lélekváró - 2013 - 10
A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik csokorba az ország különbözõ tájairól.
A vasárnapi, a napi evangéliumhoz kapcsolódó elmélkedések az
folyóiratban is megjelennek.
2013. április 15. hétõ
Jn 6,22-29, Apcs 6,8-15
"…ettetek a kenyérbõl és jóllaktatok."
A földhözragadt ember a hasánál fogva természetesen megfogható. Kellõ idõben, elegendõ mennyiségû étel magunkhoz vételével testünket jó fizikumban tarthatjuk. Mi ebben a rossz? Hiszen az evés örömforrás is lehet.
Mosolygok, ha egyik sógorom eszembe jut, aki feszült és ideges, ha éhes, de ha evett, készséges, kedves, mosolygós.
Éhes ember koncentrálni sem tud.
Kicsit úgy érzem, Jézus sokat kér a földi halandótól. Miért nem vette el tõlünk akkor eme örömforrás lehetõségét? Hedonista világunkban táplálkozhatnánk kevésbé élvezetes és egysíkúbb módon is. De nem, megkapjuk ezt az örömöt is, de nem szabad, hogy csak ez mozgassa életünket.
“De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.”
Milyen jó is lenne, ha háziasszonyként nem kéne munka után azon agyalni, hova menjek vásárolni, mennyi pénzt és idõt kell ráfordítanom, mit tegyek a család elé ebédre, vacsorára. Helyette foglalkozhatnék mással is - mondjuk magammal, szellemi táplálékként olvasással :). De akkor hol van itt a szolgálat, az adás, a lemondás (ha a vacsiból már nem jut nekem)?
Szerintem ne degradáljuk le az evést, a jóllakást, a “romlandó ételt”, hiszen Jézus is azzal kezdte, hogy megetette a tömeget (és biztosan örömet okozott neki). Igenis kell a fizikai táplálék, hogy a szellemire is legyen energiánk. Csak az arányokra kell odafigyelnünk. A mértékletességre, a “legyen elég”-re, a “usson a másiknak is”-ra, a “ne pocsékoljunk”-ra.
“…ha hisztek abban, akit küldött.”
Amiben hiszünk, azt nem kérdõjelezzük meg, abban nem kételkedünk, azzal nem berzenkedünk, azt nem tesszük próbára. Elfogadjuk.
Merjünk hinni! Õszintén!
[Király Cili, Budapest]
2013. április 16. kedd
Apcs 7,51-59; Jn 6,30-35
Istenem!
Hányszor fordulunk hozzád imáinkkal. Imáinkra visszajelzést várva, ha lehet azonnal. Mint a gyerekek. Kérek és várok. Türelmetlenül, hogy azonnal adj.
Jézus azt mondja: Én vagyok az életnek ama kenyere, aki hozzám jõ, semmiképpen meg nem éhezik, és a ki hisz bennem, meg nem szomjazik soha. Mennyire bízom ebben? Mit jelent ez nekem?
Éhség és szomjúság. Két alapvetõ szükséglet. Pár napig lehet bírni étel és ital nélkül. Jézus nélkül meddig bírom?
Mennyire alapvetõ szükséglet nekem Jézus? Csak akkor fordulok hozzá, ha baj van, vagy az életemnek, a mindennapjaimnak része? Minden nap éhezem és szomjazom a közelségét?
Uram! Add, hogy a Te igédre naponta vágyakozzam, ez töltsön el engem, és ne éhezzem és szomjazzam másra!
[Vágóné Ottilia, Érd]
2013. áprilsi 17. szerda
ApCsel 8,1-8; Jn 6,35-40
Állítólag aki nem volt lelkiismereti válságban, az bajban van. De aki lelkiismereti válságban van, az is bajban van. Még nagyobb bajban van, ha nem tud róla. Ezek szerint mindenki bajban van?
Egyik kedvenc helyem az, amikor a korai izraeliták királyt akarnak választani maguknak. A prófétákon keresztül megüzenik JHVH-nak az igényüket. Visszaüzen nekik, hogy a prófétákon keresztül itt vagyok nektek én.
Az kevés, mert más népek a királyaikkal óriási sikereket érnek el. JHVH válasza: ezeket a sikereket úgy érik el, hogy a népet szolgasorba taszítják és háborúztatják õket.
Igen, de a meccs érdekében nekik ez az áldozat megéri. Adjál nekünk Királyt. JHVH kitárja a lelkét, felsóhajt. Ha, királyt akartok magatok fölé emelni, akkor megkapjátok, és majd megtapasztaljátok.
Mivel ez a gondolat rögzítésre került a Tórában, ezért lennie kellett egy olyan prófétai csoportnak, akik erõs szellemi tudattal éltek, és köztiszteletnek örvendtek. A szellemiségük még a királyok korának beköszönte után is élt. Hiába szüntették meg a próféta-közösségeket, úgy hogy lemészárolták õket.
Az akkori korok persze nem voltak piskóták, hiszen könnyen hullottak az életek. Királyokkal vagy anélkül, általában karddal tudtak hatékonyan érvelni.
Jézus és tanítványi köre hasonlít a prófétai közösségekre.
Szenvedélyes küldetéstudata, hogy népét felszabadítsa
a rigorózus tisztaságmániától,
a megvásárolható istenszeretettõl,
az uralkodó rétegtõl való pszichés függéstõl,
a létünkkel velejáró betegségeinktõl való félelmeinktõl,
a napi étel ital utáni aggodalomtól, vonzóvá tette.
De amit ezért az embernek meg kell tenni, az már félelmetes kiközösítéssel, életvesztéssel jár a papok és királyok korában.
Õ is csak azért mondja, mert feladatul kapta, olyan Valakitõl, aki lenyûgözte a tanításával. Testen kívüli élményre van szüksége annak, aki ennyire magabiztosan beszél a fizikai haláltól való félelem ellen. Bele akar meríteni abba a tudatállapotba amibe Õ is belemerült. Hogy mi az? Feltárása folyamatos feladatunk. Több segítséget is kaptunk hozzá.
Tábori lelkészek figyelmébe ajánlva!
A Jn 6,35-40 egyéb tartalommal megtöltve alkalmas arra, hogy jogos vagy jogtalan háborúk csatái elõtt erõsítsék a harci szellemet, elûzzék a halálfélelmet. Csata után pedig megnyugtassák a közvéleményt, hogy az önként vállalt hõsi halált haltakat, tettükért tárt karokkal várják az örök hazában.
Magyarázat:A lelkiismeret válsága a tudat válsága.
[Ujvári József, Érd]
2013. április 18. csütörtök
ApCsel 8,26-40; Jn 6,44-51
“Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, és mégis meghaltak.”
Az élet receptjei
A konyhafõnök ajánlata:
A Nagyfõnök ajánlata:
- Fontos-e, hogy milyen táplálékot veszek magamhoz?
- Részese vagyok-e a szentmisének, vagy csak jelen vagyok?
- Hiszek-e az Oltáriszentségben?
- Elfogadom-e a Nagyfõnök ajánlatát, vagy megelégszem a napi menüvel?
[Habos Gábor, Érd]
2013. április 19. péntek
ApCsel 9,1-20; Jn 6,52-59
Bizony, azt tudhatjuk az életünkbõl, ha nem eszünk és iszunk, vagyis nem táplálkozunk, akkor rövid idõn belül meghalunk.
Jézusunk nem véletlenül mondta ezeket a szavakat: “Bizony, bizony mondom nektek,ha nem eszitek az emberfia testét, és nem isszátok az Õ vérét nem lesz élet bennetek.”
Nekünk, hívõ embereknek szükséges, hogy ne csak a fizikai lényünket tápláljuk, hanem a lelkünket is. Ezt csak úgy tudjuk megtenni, ha olvassuk a szentírást, imádkozunk, vagyis tápláljuk a lelkünket. Részt veszünk a szentmisében, és ott részesülhetünk abban a csodában, amit a szentáldozás nyújt nekünk.
Az ApCsel 9.1-20-ban olvashatjuk Saul történetét. Ebben Saul Damaszkusz felé haladva, ahova az elfogott keresztényeket viszi, meghallja az Úr szavát, és életét átgondolva megtér.
Nekem milyenek a hétköznapjaim? Meg tudok állni és figyelni Isten hangjára?
Mennyire tartom fontosnak, hogy részesüljek az emberfia testébõl, és vérébõl?
[Habos Tomi, Érd]
2013. április 20. szombat
ApCsel 9,31-42; Jn 6,60-69
“Ti is el akartok menni?”
Az elõzmények: a kenyérszaporítás csodája után Jézust erõszakkal királlyá akarták tenni, mire õ elmenekült. Másnap Kafarnaumban a zsinagógában ismét rátalálnak. Jézus azonban nem az elvárt messiási választ (ingyen kenyér) adja, hanem az “élet kenyerérõl” kezd beszélni. Erre a népben zúgolódás, majd megbotránkozás támadt: “Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogy adhatja ez a testét eledelül?” Jézus azonban köti az ebet a karóhoz: “aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom. Engem az élõ Atya küldött, s általa élek. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.” Na, ez már több volt a soknál: “Kemény beszéd ez. Ki hallgathatja?” János tudósítása szerint még a tanítványok közül is sokan megbotránkoztak és elmaradoztak.
Drámai fordulópont ez Jézus életében, hiszen ha a közvetlen tanítványok is elfordulnak, nem hisznek neki, akkor aligha volt bármi értelme az eddigi fáradozásoknak. Ti is el akartok menni? - kérdezi. A rangidõs Péter válasza mai stílusban talán így hangozna: “hát ööö izé… hova (kihez) mennénk? Vissza a hálóhoz, szégyenszemre?” Azaz nem a meggyõzõdés miatt, hanem “jobb híján” maradnak. Ha már ennyi energiát beleöltek ebbe a projektbe - hátha mégis van valamicske esély (a miniszterkedésre?). Még egy kis önigazolást ad Péter szájába a kánon: “örök élet beszédei vannak nálad… hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje”.
Gyarló az ember, tudjuk, mit ért végül a Getszemáni kertben az “öri-bari” akárhány korábbi megvallása. Mégis, az Istennek úgy tetszik, hogy - akkor Péterrel, ma velünk - ilyen-olyan gyarló emberekbõl építi az õ országát. Építene õ csupa assisi Ferencbõl, meg Bulányi Györgybõl, de hát azokból valahogy kevés kerül. Az õ dolga - vagy a mi dolgunk? A történet szerencsére nem akkor ért véget, és Péter késõbb mégis felnõtt a feladatához. Akkor hát nekünk is van még esélyünk! Soha sem késõ jónak lenni!
[Bajnok László, Budapest]
2013. április 21. - Húsvét 4. vasárnapja
Jn 10,27-30 - “… nem vesznek el soha”
Elsõ olvasásra csak felsóhajt az ember: de jó lenne mindig ilyen tudattal, sõt: ilyen életérzéssel élni! Hogy nem történhet semmi baj, hogy nem kell félni, hogy minden jóra fordul… Akár a mesében!
Egy józan, felnõtt ember nem gondolkodhat így!
Csak egy kisgyerek: amikor még nem is tudja! És mi, felnõttek irigyeljük tõle az õsbizalom állapotát.
Esetleg egy “elvarázsolt” szerelmes érezhet így: számára (akkor éppen!) magától értetõdõ a “rózsaszín szemüveg”, amivel hibátlannak látja a kedvesét, és semmibeveszi az esetleges figyelmeztetéseket, vagy fenyegetõ veszélyeket; a külvilág irigységének véli az összes elõrevetített csalódást vagy nehézséget.
Aztán újraolvasom a mondatot: “nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki õket az én kezembõl”
Nem ragadhat el senki és semmi, mondja a Pásztor-Jézus. Ez jó. Biztonságos és kényelmes.
De mi van akkor, ha én “kódorgok” el a nyájból? Ha én “veszítem - veszejtem - el” magamat?
Erre vonatkozóan nincs semmiféle garancia az ígéretben! Könnyûszerrel megtehetem. És se a Fiú, se az Atyja nem fog a galléromnál fogva visszaráncigálni, hiszen ezzel a szabadságomtól fosztana meg: a döntéstõl, a felelõsségtõl…
Ha “kalitkába zárnának” (még ha aranykalitkába is), hogy vigyázzanak rám, akkor már nem is örülnék a biztonságnak. Rabságnak élném meg. Mint a kamasz, akit - féltésbõl - nem engedtek el ide vagy oda.
… senki sem ragadhatja ki õket az Atya kezébõl. Én és az Atya egy vagyunk.
Az Istenhez tartozom, amíg csak akarom. Amíg a Pásztor hangjára hallgatok, amíg az õ nyomában járok. Ez rajtam múlik. Akár éjjel van, akár nappal; akár süt a nap, akár szakad a zápor; akár bõven meg van rakva a vályú, akár éppen ínséges napok járnak.
Nem lehet elragadni, mert nincs honnan. Ahol én vagyok, ott lesz Õ is. Mindenhol, mindenkor, mindenkiben. Csak én szakíthatom ki magam ebbõl az összetartozásból - Õ nem képes rá! Viszont csak én “kerülhetek meg”, térhetek vissza - Õ nem tud visszaráncigálni!
Mekkora felelõsségem van! Mennyi lehetõség! Rajtam fordul, hogy Jézus jóslata beteljesedik-e?!
Az Isten az ember kezébe - életébe, sorsába - helyezi magát. Ez az igazi emberi méltóság!
[Schanda Bea, Budapest]
