Lélekváró - 2013 - 11
A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik csokorba az ország különbözõ tájairól.
A vasárnapi, a napi evangéliumhoz kapcsolódó elmélkedések az
folyóiratban is megjelennek.
2013. április 22. hétõ
ApCsel 11,1-18; Jn 10,1-10
“Én azért jöttem, hogy életük legyen és bõségesen legyen.”
Jézus azt mondja, hogy az üdvösségre vezetõ út csak rajta keresztül vezet, minden más út a pusztulásba visz. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy egyedül Jézus tanítása üdvözít, boldogít, minden másféle tanítás öl, pusztít. Kemény szavak ezek, de annyi ál- és hamis próféta, világmegváltó tan és vezér, küldetéstudatos politikus - Jézus szavai szerint tolvajok és rablók - láttán, igazat kell adnom Jézusnak: csak az általa megismert szeretet-tanítás mentheti meg és teheti boldoggá az embereket, minden más hazugság.
Csak az adás tehet gazdaggá bennünket - bár hirdetik hamis próféták, hogy szerzéssel legyünk gazdagok és boldogok.
Csak másokat szolgálva növekedhetünk naggyá lelkiekben bár hirdetik hamis próféták, hogy gyõzz le másokat.
Csak szelíden és erõszakmentesen élhetünk békében, bár hirdetik hamis próféták a harc szükségességét.
Belátjuk-e, hogy Jézus a Jó Pásztor, aki életet ad nekünk, vagy néha még elhisszük a hamis próféták szövegeit?
[Kovácsné Kosztolányi Mari, Karancsalja]
2013. április 23. kedd
ApCsel 11,19-26; Jn 10,22-30
“Én és az Atya egy vagyunk”
Jézus egy az Atyával, hiszen az õ küldetését teljesíti, képviseli az Atya tanítását az emberek között. A házastársakról, akik nagyon szeretik egymást, szokták mondani, egy test, egy lélek. A szeretet az, ami eggyé tesz, minden más szétválaszt. Jézus azt szerette volna, hogy tanítványai is egyek legyenek, egyek a szeretetben, ezért imádkozott. Sokszor nagyon nehéz az egységet megvalósítani, hiszen annyira mások vagyunk, nagyon sok mindenben különbözünk, de szeretni és szeretve lenni mindenki akar. Akik a szeretet közös nevezõjében keresik az egységet, azok Jézus juhai, õk hinni akarnak ebben, hogy ez lehetséges.
Mi, a Bokorban, hiszünk-e még a közös nevezõ egységet teremtõ erejében, és felül tudunk-e emelkedni különbözõségeinken?
[Kovács Zoltán, Karancsalja]
2013. áprilsi 24. szerda
ApCsel 12,24-13,5a; Jn 12,44-50
“Aki engem lát, azt látja, aki küldött engem…” Ezt mondja Jézus.
Vajon mi is nyilatkozhatunk hasonlóan? Az emberek, ha velünk találkoznak, azt látják, aki küldött minket? Vagy nagyon is fontosnak tartjuk a saját személyünket, és szeretjük, ha mi vagyunk a központban, ha elismernek, ha megsüvegelnek? Ha mi nyomhatjuk a szöveget, ha hirdethetjük fennhangon megfellebbezhetetlen igazságainkat? Ahogy mindenki teszi? Esetleg még a másikat alaposan bele is döngöljük a földbe? Tagadhatatlan, hogy manapság az egyén, az egyéniség rendkívül fontossá vált. A csapból is az ömlik, hogy valósítsd meg magadat, megérdemled, mert te vagy a fontos. Te, te, te…
Hiányzik belõlünk a régmúlt korok alázata. Lehet úgy is tekinteni saját magunkra, az életünkre, hogy egy üzenet vagyunk. Ezt az üzenetet az Isten belesúgta az elsõ ember fülébe, azzal a felszólítással, hogy add tovább! A történelem folyamán voltak, akik tisztábban hallották ezt a hangot, és tisztábban is közvetítették. A mi dolgunk, hogy füleljünk a bennünk lévõ Istenre meg a többi emberre, és mondjuk az üzenetet, s tegyük azt, ami ebben az üzenetben megfogalmazódik. Hogy ki a végállomás, hol a végállomás? Nem tudom. De hiszem, hogy az embert, ez az üzenet emelte ki az állatvilágból. Hogy - noha a változás talán csak évezredekben mérhetõ - ettõl lesz emberebb ember, s talán egy nap még Istenhez is hasonlatossá válik. Túlságosan optimista vagyok? Meglehet. De nem feltételezem, nem feltételezhetem, hogy az Isten teljesen dilettáns lenne, aki elfuserálta a teremtést. A teremtés nem zárult le, és ebben a munkában az Istennek társak kellenek. Leszel az üzenet?
[Kissné Kosztolányi Klára, Pilisborosjenõ]
2013. április 25. csütörtök
1Pét 5,5b-14; Mk 16,15-20
Jézus megjelent a tanítványoknak még utoljára, mert nagyon fontos bejelentenivalója volt: “Munkára fel!”
A tanítványokat téríteni küldte. Az együtt töltött évek beteljesítése volt ez a küldés. A tanítványok “felnõtté válásának” pillanata, a feladatok átadásának ideje. A Tizenegy részérõl Jézus kezének elengedése. Többé már nem lesz velük úgy, mint azelõtt. A “szükséges veszteség” volt a mennybemenetel, Jézus végleges eltávozása, ami lehetõséget nyitott a saját küldetés élésére, önállóan. Jézus ezentúl már csak a Tanításban lesz köztük, és õk már csak a Tanítás által élhetnek Jézussal, és önmagukkal harmóniában.
Az evangélium hirdetésével egy új világrend kezdõdik, amit Márk a csodálatos jelek felsorolásával fejez ki. Nem hétköznapi történések kezdõdnek, nem hétköznapi módon.
“Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik.”
Fenyegetõen hangzik, mint egy átok. Vagy azt teszed, amit mondok, vagy véged! Vagy beállsz közénk, vagy elkárhozol! Hol marad a szabad akarat?
Súlyos mondat. A teremtett világ egyik természetére hívja fel a figyelmet. Lehet hit nélkül élni, de annak következményei lesznek. A hit erõt ad, a hit Életet ad. A hit nélküli élet kárhozathoz vezet. Csak körül kell nézni!
A mi küldetésünk mikor kezdõdik? Vagy már elkezdõdött?
Hol maradnak életünkbõl a megerõsítõ Jelek? Vagy csak ki kéne nyitni a szemünket?
[Kiss Gábor, Pilisborosjenõ]
2013. április 26. péntek
ApCsel 13,26-33; Jn 14,1-6
“Fiam vagy, ma adtam neked életet” (ApCsel 13,33)
“Magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14,3)
Ezekben a versekben Jézus halála elõtt arra az idõre készíti az apostolokat, amikor már nem lesz velük. Még sok fontos dolgot el akar mondani nekik, meg akarja erõsíteni õket hitükben, fel akarja tölteni õket szeretettel, hogy el tudják viselni azt, ami következik. Akkor az apostolok még nem tudták, milyen próbatételt kell kiállnia a hitüknek.
Jézus úgy beszél velük, mint a gondos szülõ, akinek el kell menni egy idõre, magára kell hagynia a gyermekeit, és szeretné minél jobban felkészíteni õket arra a nehéz idõszakra, amit egyedül kell tölteniük.
Bízzatok bennem! Jót akarok nektek! Nem megyek el örökre! Csodálatos helyet készítek nektek, sokkal jobbat, mint ez a mostani. Visszajövök, nem feledkezem meg rólatok! Soha ne gondoljátok, hogy megfeledkeztem rólatok! “Magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek ahol én vagyok”, mert szeretlek titeket, és fabatkát sem ér a világ nélkületek - mondja a “gondos szülõ”.
Nem titkoltam elõletek semmit, ti is ismeritek azt az utat, amelyen elindulok.
Az ÚT a szeretet, a békesség, a megbocsájtás útja, amely az isteni IGAZSÁG megismerésén keresztül a valódi (örök) ÉLET-hez vezet. Ez az én utam. Utánam jöhettek, ha akartok. Megtehetitek. De tudnotok kell, hogy együtt is mehetünk! Mert megígértem, hogy visszajövök értetek!
[Bitterné Gyöngyi, Mór]
2013. április 27. szombat
Apcsel 13,44-52; Jn 14,7-14
“Aki engem lát, az látja az Atyát.”
“Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom:az Atya, aki énbennem lakik, énáltalam viszi véghez az õ cselekedeteit.”
“én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van”;
“aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sõt ezeknél nagyobbakat is tesz.”
“ha valamit kértek az én nevemben, én teljesítem azt.”
Jézusnak ezen szavai nemcsak az akkori tanítványainak jelentettek fogódzókat, hanem a mi számunkra is legyenek azok. Úgy gondolom, hogy az Atya felé vezetõ úton ezek olyan kapaszkodók, amelyek bizonyságot, hitet, erõt, segítséget adnak a mindennapok rohanásában, zûrzavarában. Arra késztetnek, hogy olvassam többet a Szentírást, gondolkodjak többet Jézus tetteirõl, példabeszédeirõl. Így kapok segítséget, útmutatást, igazodási pontokat tetteim helyességének megítélésében.
Törekedjünk arra, hogy hitünk erõsítse, a jézusi szeretet pedig irányítsa és hassa át cselekedeteinket.
Tudjuk kéréseinket úgy megfogalmazni az Atya felé, hogy az tükrözze irányába feltétlen bizalmunkat, álhatatosságunkat. Reményünket abban, hogy kéréseink helyesek és beteljesülhetnek.
[Tóth Andrea, salgótarjáni csoport]
2013. április 28. - Húsvét 5. vasárnapja
Jn 13,31-33a.34-35 - “Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet lesz bennetek egymás iránt.”
Mi emberek, szoktuk mondani, hogy “a madarat tolláról, az embert barátjáról ismerni meg.”
Jézus más helyen, a Szentírásban, barátainak nevez minket:
“Úgy szólok hozzátok, mint barátaimhoz…” (Lk 12,4)
“Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek.” (Jn 15,14)
Jézusra ki ismer rá általam, azok közül, akik megismernek engem? Elveszem vagy felkeltem, a kedvet az Õ követésére?
Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet lesz bennetek egymás iránt.
Szeretni igyekszem, szeretek, többször sikerül is, de ÚGY kellene, ahogyan Jézusunk tette. Félelem, aggódás, kicsinyhitûség, belefáradás nélkül, teljes odaadással, örömmel és bûntelenül. Nekem nem megy. Látom én, csak így, ahogy tudom. Pedig csak egy szóban sûrûsödik, amit Jézus vár tõlem: - Szeress! Oly egyszerû és oly zavaróan nagy a szakadék, az ismert eszmény és a megélt, a látható gyakorlatom között. Olyan nyamvadt néhány gyümölcs a termés. Idõm véges és ki tudja mennyi új tavasz adatik az újra kezdésre, a rügyfakasztásra, az élet megújításra, további gyümölcseim érlelésére.
Ez a felvállalt barátság kötelez. Felismerhetõvé kell tennem a Krisztust, a hamis krisztusok erdejében.
Segíts égnem a Te szeretetlángoddal Jézusom, adj nekem éber, bölcs látást, hogy mindig tudjam, mikor szóljak Rólad, mikor és mit tegyek Érted, mikor segítelek hallgatásommal. Amen.
[Csontos Barnabás, Budapest]
