Lélekváró - 2013 - 12

Elmélkedések

A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

2013. április 28. hétfõ
ApCsel 14,5-17; Jn 14,21-26

Zárt templom, ahol senki sincs,
Jó Uram, itt vagyok megint.
A nap felkelt, máris elbukott, kéne a szó! - mégis hallgatok.
Itt ülünk, négyszemközt vagyunk,
Vétkeimen ketten hallgatunk.
Jó a csend, Uram, kérdezed, a gyertyádat te mért nem égeted?

Az apostolok hirdetik az evangéliumot. Hallatára a város lakossága megoszlott. A pogányok és zsidók támadásának elõjelére szétszélednek, más városokba mennek, és még lelkesebben hirdetik tovább Jézus tanítását.
Olyan bizalmuk volt a hallgatóság egyes köreiben, hogy gyógyítani tudtak. Pál egy bénalábú embert gyógyított meg, mivel látta, hogy hisz a gyógyulásában. Ez a tett elragadtatta a tömeget, isteneknek nevezték Pált és Barnabást. A pap pedig állati áldozatot akart bemutatni. Az apostolok erre így kiáltottak: “Férfiak, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló halandó emberek vagyunk, s éppen azt hirdetjük nektek, hogy ezektõl a hiábavaló dolgoktól térjetek meg az élõ Istenhez, aki az eget és a földet teremtette, a tengert és mindazt, ami bennünk van. A letûnt idõkben megengedte minden pogánynak, hogy a saját útján járjon, de önmagát sem hagyta tanúságtétel nélkül, mert jót cselekedett az égbõl: esõt, termékeny idõket adott, betöltötte szívünket eledellel és örömmel.”
Van-e bizalom irántunk a hallgatóságunk körében? Akár a családban, akár a nagyvilágban.
Megérezzük-e, meglátjuk-e, hogy a másik gyógyulásra vágyik, vagy azt, hogy valamilyen területen biztatásra, segítségre szorul?
Van-e bizalmunk abban, hogy Isten betöltötte szívünket eledellel és örömmel?

Zárt templom, a szeretet háza vagy, azt teheted, amit jónak látsz.
A nap felkelt, menj Te is az utadon és átvilágít rajtad a Szeretet ragyogása.

[Rauscherné Németh Ágnes, Budapest]

2013. április 29. kedd
ApCsel 14,19-28; Jn 14,27-31a

“Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne is szorongjon!”
Munkahelyi stressz, vagy éppen a munkanélküliek szorongása, kialvatlanság, rohanás, feszültség, konfliktusok, feladatok, elvégzetlen házimunka, síró gyerek.
Békesség kell nekünk! Egy kis csend, nyugalom, békesség. Isten békéje bennünk lakozik, nekünk kell megtalálnunk. Lelassítanunk, megállnunk, magunkba néznünk. Egy kis békesség. Nem úgy, ahogy a világ reklámozza, ajánlja.
Nekünk kell megtalálnunk a békét a saját lelkünkben. Megnyugodnunk, hogy jók vagyunk, jól csináljuk, és holnap még jobban fogjuk, ma ennyire volt erõnk, de holnap többre leszünk képesek. Meg kell ölelnünk azokat, akiket szeretünk, bocsánatot kérni, ha megbántottuk õket. Karunkba venni a síró gyereket, megsimogatni, magunkhoz szorítani szorosan. Elhinni, hogy ami ma probléma, annak megoldása holnap talán gyerekjáték.
Szükségünk van erre a békére. Magunkkal, egymással. Ez a béke a legbiztosabb alapja annak, hogy boldogan induljon a napunk, és boldog legyen az életünk. És ha békesség van a szívünkben, már nem nyugtalankodik többé.

[Bálintné Kovács Flóra, Budapest]

2013. május 1. szerda
ApCsel 15,1-6; Jn 15,1-8

Az igazi szõlõtõ
Jézus az Isteni világ és az anyagi lét összefonódását, szerkezetét kiválóan jeleníti meg a szõlõtõ példázatával. A szõlõt régtõl fogva a legnemesebb gyümölcsként tartják számon, a nedûjét, a bort pedig a legnemesebb italként. A szõlõsgazdának a nagy gondossággal termelt gyümölcs, a borásznak a nemes bor okoz dicsõséget. Jézus ilyen szõlõsgazdának nevezi Atyját, akit életünk gyümölcsei dicsõítenek.
Érdekes, hogy a példázatban az Atya nem a föld, vagy a szõlõ gyökerének képében jelenik meg, hanem valami teljesen más minõség formájában.
Jézussal, az emberi létben való közösségünk szimbólumaként, egy növényként létezünk, egy elszakíthatatlan kötelékben, a szeretetben egybefonódva. Különlétünk ezért elképzelhetetlen és értelmetlen is nélküle. Jézus megismerésével, tanításának befogadásával és tettekbe fordításával tisztulunk és erõsödünk meg igazán.
A szõlõtõ képe még nagyon szép megfogalmazása az Atya és a Fiú képének is. Habár a szõlõt gyümölcse alapján ítéljük meg, a termés nemessége valójában a szõlõtõ nemességében gyökerezik, ami által ez válik a gazda legnagyobb kincsévé. Az Atya az anyagi létbe ültette a számára legkedvesebbet, a Fiát, akirõl mi, kis szõlõvesszõkként fakadhatunk. A Vele való élõ kapcsolat gondoskodik tetteink minõségérõl, tisztaságáról, a mennyiség pedig csak rajtunk áll.
Az Isten a földi létben csak rajunk keresztül képes cselekedni, és csodát hozni a világba, ahogy a gazda önmaga képtelen szõlõt teremni. Az õ gondoskodása azonban nélkülözhetetlen a szõlõtõ és a szõlõvesszõk fennmaradásához. Szeretetérõl biztosít minket, arról, hogy minden szükségünkben mellettünk áll. Ahogy Jézus tagjává válunk, úgy leszünk képesek Isten szeretetét a világba hozni.

[Varga Boglárka, Budapest]

2013. május 2. csütörtök
ApCsel 15,7-2; Jn 15,9-11

Az elsõ apostoli zsinat
Már ez az elnevezés is milyen intézményes: zsinat… felsejlik az összes ez utáni… mégis: itt, az elsõn valami nagyon igaz megegyezés születik. Hogyan?
Pál régi vesszõparipája éles vitában kerül elõ: “miért akarjátok a tanítványok nyakára rakni az igát, amelyet sem atyáink, sem mi nem bírtunk elviselni?” - és meghallgatják. Biztos jó vehemensen adta elõ, ami ugye nem a megegyezés elõsegítõje… Mégis éppen Jakab, a hûséges zsidó mondja ki a következtetést: “nem kell terhet rakni azokra, akik a pogányságból tértek meg az Istenhez”. Csupán néhány szabály marad: tartózkodjanak a bálványoktól, a paráznaságtól, a fojtott állattól, és a vértõl. Ennyi! Micsoda rugalmasság!
Bennem is van ebbõl legalább szemernyi… ? Milyen szívesen idézem: “Szeress, és tégy, amit akarsz!” És közben elítélem, de legalább felsõbbségesen megmosolygom azt, aki csak picit is másként látja az életet, mint én. Sõt: veszélyesebbnek tartom azt, aki csak picit gondolja másként, mint én… Hát akkor ki is építi az intézményt…? Jézus mást vár tõlem: “Maradjatok meg szeretetemben.”

[Almássy Mara, Budapest]

2013. május 3. péntek
1Kor 15,1-8; Jn 14,6-14

"…ahová én megyek, az utat tudjátok. Ezt mondta neki Tamás: Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan tudhatnánk az utat? Jézus ezt mondta neki: Én vagyok az út és a való(igaz)ság és az élet**, senki sem jut az Atyához csak rajtam keresztül (általam)."* (Jn 14,4-6) /Vida ford./
* a görögben az /áléteia, valóság/ szó szerepel itt, és nem az /igazlelkûség/
** a görögben a /dzoé, örökélet/ szó szerepel itt.

Interjú a Mesterrel
Mester, Te nagyon jól ismered az embert. Tudod, hogy minden jó szándékú ember tartalmas, Istennek-tetszõ életre, és annak végén egy elfogadó, békés, szép átmenetre, eutéliára vágyik. Most mi is feltesszük azt a kérdést, amit egykor Tamás tett fel Neked. Mi az útja ennek? Az akkori beszélgetés során Fülöp úgy vélte, ha látják a célt, az garantálja az úton járást. Ezért mondta: “Uram, mutasd meg nekünk az Atyát és ez elég nekünk”. Te értetlenül válaszoltál neki. “…nem ismersz engem Fülöp? Aki látott engem, látta az Atyát, hogy mondhatod: mutasd meg nekünk az Atyát?” Talán tévesen gondolnánk, hogy a cél teljesebb látása jobban képes az úton tartani?
Nagyon is jól gondoljátok. Csakhogy tudjátok-e mi a cél? Az Atya látása? A földi élet utáni transzcendens színrõl-színre látás? Vagy ez csak következmény? Hallottátok, mit mondtam tanítványaimnak: én vagyok az út, a valóság és az örökélet. Az Atyához eljutni csak általam, azaz a szeretet útját járva, a látszat valóság mögötti Valóságra figyelve, és az örökéletet itt és most megszerezve lehet. Ahhoz, hogy valaki láthassa az Atyát, kell, hogy legyen “szeme a látásra” és “füle a hallásra”. Csak az láthatja meg az Atyát, aki már itt a jelenben meglátja bennem, benned és minden úton-járóban az Atyát, aki képessé válik “látni” és “hallani”!.
Kezdem érteni. A cél tehát az, hogy az úton-járás közben megtanuljunk ÚGY szeretni, hogy ezáltal a Szeretet belénk költözhessen, és így már itt és most birtokolhassuk (döntéseinkkel újból is újból megszerezhessük) az örökéletetet. Ez lenne hát az üdvözülés megtapasztalása, már itt a jelenben?
Részben. Ez az Atya közelsége-ízének megtapasztalása, és végsõ látásának elõfeltétele is. Mert a színrõl színre látás csak, és csakis azt képes leírhatatlan boldogító érzéssel eltölteni, aki itt már megtapasztalta annak elõ-ízét, az adás-szolgálat-kicsiség cselekedeteinek valódi boldogságát. A földi lét során azonban olykor átélhettétek azokat a belsõ és külsõ akadályokat is, amelyek átmenetileg képesek elhomályosítani az úton-járás igazi boldogságának érzését. A színrõl-színre látás tisztánlátása során eltûnik majd minden korlát és akadály, és ettõl váltok igazán szabaddá a leírhatatlan boldogság érzése számára.
Szabaddá válunk? De mi van a Te megváltásoddal, megszabadításoddal, kereszthaláloddal?
Én a Szeretet életét tanítottam nektek, és éltem elétek. Az erõszakos halálom okozói azok voltak, akiknek nem volt füle a hallásra, ill. azok, akik szándékosan tették magukat süketté. Én csak hûséges voltam “a gonosszal nem szembeszálló”, “a magát erõszakkal megvédeni nem akaró” - Atyámtól kapott- tanításomhoz. Mindent megtettem és megteszek értetek, de helyettetek semmit sem tehetek. A szabadságra való képességet Atyámtól kaptátok, mert szeretni csak szabadon lehet. De szabadságotokat megszerezni, és megtartani csak ti magatok vagytok képesek. Senki nem tehet szabaddá benneteket, csak ti magatokat.
De hisz ez az önmegváltás, azaz önmagunk szabaddá tevése! Tehát Te is mikor vállaltad a kereszthalált, nem a halált választottad, hanem a SZERETET mellett döntöttél. Nagyon nagy árat fizettél érte, de számunka ez egy soha el nem múló bátorítás arra, hogy van kiút, a valódi SZERETET számára nincs lehetetlen, mert határtalan. Köszönjük, hogy értünk is döntöttél a SZERETET mellett.

[Bóta Tibor, Budapest]

2013. május 4. szombat
ApCsel 16,1-10; Jn 15,18-21

Figyelemre méltó az a bizalom, ahogyan az apostol, és kísérõje függött Istenünk vezetésén.
Ahhoz, hogy meghallják, észrevegyék, mi is a feladatuk, elsõsorban erõs figyelemre volt szükségük. Nem volt a számukra kérdéses, honnan jön a vezetés, ki az, aki ilyen-olyan módon kinyilvánítja akaratát.
Nekünk is meg kéne tanulni ezt a figyelmet, ezt a bizalmat. Annál is inkább, mert e nélkül nehéz abban a mostoha körülménybe eligazodni, amivel Jézus a mai igében szembesít. Nem csak eligazodni nehéz, de felvállalni, elviselni is nehéz e nélkül a bizalom és figyelem nélkül azt a kitaszítottságot, megnemértést, amit Jézus tanításának képviselete, megvalósítása eredményez az életünkben.
Nincs középút. Tartozhatunk a harcoló, taposó, gyûlölködõ, vezethetõ, becsapható tömeg közé, és akkor számíthatunk a barátságukra, elõmenetelre, jutalomra az emberek részérõl. De csak addig, míg az érdek úgy kívánja. Egy perccel sem tovább! Vagy ide tartozunk Jézushoz, és akkor, mint a világ számára haszontalan, sõt káros elemeket, kivetnek maguk közül, de számolhatunk Isten mindennemû támogatására ebben az életvitelben, vezetésre, ami nyugalmat, békét ad, testvérekre, akik miatt biztonságban érezhetjük magunkat. Nem azért teszi ezt Istenünk, mert az érdeke úgy kívánja, hanem azért, mert szeret.

[Dombi Zsuzsa, Bánya]

2013. május 5. - Húsvét 6. vasárnapja
Jn 14, 23-29 - “Elmegyek, de visszajövök hozzátok”

1. A szeretet igazi mércéje a tanítás megtartása
Jézus tanításának félre nem magyarázható mondata: “Aki szeret engem, megtartja tanításomat.”
Sokan vannak, akik magyarázkodnak, kifogásokat keresnek, amikor bizonyítani akarják, hogy Istenhez tartoznak:
hiszek Istenben, de nem vagyok vallásgyakorló;
hívõ vagyok a magam módján;
elhiszem, hogy Isten létezik;
nem kell egyházhoz tartoznom ahhoz, hogy hívõ legyek.
De senkitõl nem hallottam még: Hívõ vagyok, mert megtartom a jézusi parancsokat.
Egy kisgyerek pontosan tudja, akkor és úgy szereti szüleit, ha megtartja, amit mondanak neki, ami kérnek tõle.
Nem csupán az általunk kiválogatott, könnyûnek tartott parancsokról van szó. Jegyesekkel beszélgetve sokszor elhangzik ez a mondat: Lehetetlen megtartani az ellenségszeretet parancsát, a megbocsátás tanítását, a mindenkihez lehajló szolgálatot, a mérték nélküli adást.
Aki el akarja mondani magáról, hogy szereti Jézus Krisztust és az õt küldõ mennyei Atyát, egyet kell tennie: megtartani a parancsokat, magyarázkodás és kibúvó nélkül.

2. Isten legméltóbb lakhelye a Földön az emberi szív
Aki megtartja a parancsokat, ezzel bizonyítva szeretetét, abban benne lakik az Isten.
Isten lakhelye lehet a Földön minden: templom, természet, otthon, rászoruló embertárs, hívõ közösség. Igazán méltó helye az emberi szív.
Hosszú út vezetett addig a saját tapasztalatomig, hogy nem kívülrõl kell várni, keresni, megtalálni a Mindenhatót, hanem felülrõl és belülrõl.
Az egyik középkori inkvizítorról írták: mindenhol kereste az ördögöt, csak ott nem, ahol valóban volt, a saját hátán.
Ha Istent keressük, a lelkünk mélyére kell indulni, de nem egyedül, hanem lélektestvéreink segítségével. Kell a magány az Isten-kapcsolathoz, de nem a magányosság. Aminek nincs közösségi mozzanata, az nagyon hiányos értéknek bizonyul. A spiritualitást hirdetõ könyvek, eszmék nagy része megmarad annál a felhívásnál, hogy valósítsd meg önmagad, legyél jóvá, lelki emberré. Pedig ennek a valóságos menetrendje az, amit egy Isten-keresõ mondott: “Kerestem Istent, nem találtam. Kerestem önmagamat, nem találtam. Kerestem embertársamat, és megtaláltam mind a hármat.”
Ha szívünkben vett lakást az ég, annak biztos jele a jóság, az egyenesség, a céltudatosság, a másokért élés.

3. Jézus Krisztus hagyatéka az igazi békesség
Hosszú ideje tanulgatom Jézus hagyatékát. Sokáig összetévesztettem a gondtalansággal. Amikor minden rendben megy, nincs betegség, zavaró körülmény, nehézség - azt hittem, ez a jézusi békesség.
Amikor imádságban megtapasztaltam a lélek békéjét, örültem, hogy megtaláltam a jézusi örökséget. De akkor jöttek a nehézségek, rosszindulat, támadások, kritikák, és gyorsan eltûnt a lelkem békéje.
Ma már egy kicsivel többet tudok a “felülrõl” jövõ segítség által: nem mérgezem magam indulatokkal, hátsó gondolatokkal, értelmetlen kritikával, felesleges harcokkal, sértõdöttséggel, önsajnálattal. Azóta több bennem a békesség. Ez valóban más, mint a világ békéje.
Jézus Krisztus elment, de minden nap visszajön hozzánk. Ha akarjuk.

[Vincze József, Pér]

Archívum