Lélekváró - 2013 - 14

Elmélkedések

A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

2013. május 13. hétfõ
ApCsel 19,1-8; Jn 16,29-33

Jézus, a sárkányölõ
A bölcsességérõl ismert egyszerû nép már meséivel is sejteti a lényeget. A három királyfi közül az
ELSÕ: a vagyon, a méltóság örököse.
MÁSODIK: a hatalom, a furfang, az ügyeskedéssel szerzett elõbbre-jutás mestere.
HARMADIK: a keresõ. Elindul a világba, ismeretet, barátokat gyûjt, segít ahol tud, és legyõzi a Hétfejû Sárkányt.
“Azért mondtam ezeket nektek, hogy békességetek legyen bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, én legyõztem a VILÁGOT”
Hányadik királyfi vagyok? A vagyon, a világ általi megbecsültség bûvöletében élek? Tisztességes emberként eljárok misére, adakozom, szeretetteljes vagyok mindenkivel. A fél város elõre köszön, de ha megbántanak, vagy fel merik borítani kis tisztességes életemet, sértve visszavonulok és nyalogatom sebeimet.
Minden törekvésem, hogy legyek valaki! Ezért dolgozom éjjel-nappal. E szerint válogatom társaságomat. Szeretem, ha látják, milyen rátermett vagyok vezetõi posztra. Használható beosztott, jópofa munkatárs vagyok. “Jó” tulajdonságaimról igazán csak a családom beszélhetne. Otthon már fáradt, érdektelen, önzõ, talán még durva is vagyok.
Az igazi Fiú, aki azért jött e világba, hogy megmutassa annak hamisságát, megmutassa, hogyan lehet a világban nem a világnak élni, hatástalanná tette a maga számára a világot. Ezáltal megmutatta nekünk a harmadik fiú útját. A magunk sárkányát, a saját világhoz kötõdésünket kell legyõznünk, hogy békességünk legyen Õbenne.
Induljunk már most… és most… és most életünk végéig ezen az úton. Ha az elsõ, vagy a második, vagy akárhányadik úton jártunk is eddig, Õ VÁR és adja békességét. Hát váltsunk irányt most… és most… és most Felé! Evvel a naponta megújuló irányváltással érhetünk HOZZÁ, a BÉKESSÉGHEZ.
Uram, légy útitársam! Nélküled nem megy!

[Rihmer Cika, Budapest]

2013. május 14. kedd
ApCsel 20,17-27; Jn 17,1-11a

A fõpapi ima – jelentés
Katonaságon belül szokásos gyakorlat, hogy feladatának elvégzése után a feladatot végrehajtó jelentést tesz felettesének. Beszámol esetleg még a kivitelezés részleteirõl is. Valami hasonló történt itt, ebben a nagy életmû-lezáró imában – persze sokkal nagyobb távlatokban.
Jézus beteljesített mindent, amit földi életében végre kellett hajtania, ezzel dicsõítette meg az Atyát: bemutatta nekünk, milyen is valójában az igaz Isten. Elindított a Földön egy önzéssel, erõszakkal ellentétes folyamatot. Azt a szeretet-életet fogalmazta és mutatta be, amit az Atyánál tapasztalt. Mindazokat a hallatlan erõket, amelyeket az Atyától kap, ihletéseket és tanításokat, tüstént továbbadta. Amikor úgy érzi, fel kell töltekeznie, hogy legyen mit továbbadnia, egész lényével ismét az Atyára figyel. Ez kell(ene) legyen a mi, tanítványi életritmusunk is. Bármelyik fele hiányzik, életünk felemássá válik.
Isten dicsõsége maga a Szeretet. Jézus utolsó imájában azt kéri, hogy még a kereszten is tükrözhesse az Atya dicsõségét. Ezt szinte lehetetlen, sõt illetlenség is magunkra vonatkoztatni. Mégis fel kell tennünk a kérdést: akad-e életünknek néhány tiszta pillanata, amikor megdicsõül Isten az életünkben, azaz föl tudunk valamit ragyogtatni, ami az embereket valamiképpen Istenre vagy Jézusra emlékezteti?
Isten elõtt felelõsek vagyunk magunkért és mindazokért, akik a mi segítségünkre szorulnak. Életem sikerei és kudarcai nagymértékben tõlem függnek, a döntéseimért, irányultságomért egyedül én vagyok felelõs.
Jézus részérõl nem volt semmilyen kifogás, Õ tökéletesen elvégezte küldetését. Pedig lett volna mire hivatkoznia emberileg. Gondolkodjunk csak el azon, mi milyen kifogásokat találtunk volna! Elképesztõ arra gondolnom, hogy Jézus küldetéséhez képest mérhetetlenül kis feladatok is mennyi kifogást szülnek bennem. A dolgok nagyon sokféleképpen mehetnek félre, de ha Isten van az elsõ helyen életünkben, akkor megtalálhatjuk az egyensúlyt életünk minden területén. Megfelelõ helyre kerül a család, a munka, a szolgálat.
Jézus “jelentését” még egyszer fogjuk tõle hallani, a kereszt kínjai között egyetlen szóba tömörítve: “Elvégeztetett”. Ez nem egyszerû ténymegállapítás Jézus részérõl, hanem egy hitbeli kijelentés: Én megtettem a részemet, betöltöttem küldetésemet. Most biztos vagyok abban, hogy Te is bevégzed, amit elkezdtél, Atyám!
Mennyei Atyám! Köszönöm a hûségedet, irgalmadat életemben. Köszönöm, hogy Te befejezed azt, amit elkezdtél bennem. Bízom Benned! Nem lehet nagyobb kérésem, mint arra kérjelek, segíts Szentlelkeddel, hogy amikor elérkezik életem vége, elmondhassam: elvégeztem azt, amit ezen a földön reám bíztál!

[Rihmer Karcsi, Budapest]

2013. május 15. szerda
ApCsel 20,28-38; Jn17,11b-19

Arra születtünk, hogy …
Sokan vannak, akik menekülnének ebbõl a világból, mert a nehézségek, a gondok, az állandó kudarcok egyre jobban kiveszik erejüket, reményüket. Mai világunkban szétnézve semmi „jó” nem várható. Nem csak a nélkülözõk körében, hanem azok között is, akiknek nem a mindennapi kenyér és fedél a fõ gond, szinte körülménytõl függetlenül.
Mert bárhol is él az ember, szegénységben, vagy gazdagságban, ugyanúgy küzdenie kell, hogy felismerje, hogy nem a világtól kell várni azt a bizonyos jót.
Megvan mindannyiunknak a maga kis világa, benne a sajátos látásmódunk, gondolkozásunk, elképzelésünk arról, hogy mi a jó, milyen az Isten, milyen az Õ országa.
Eljött annak idején Jézus, megmutatta számunkra az Isten világát, és remélte, hogy megértjük. A történelmet nézve úgy tûnik, hogy még hosszú idõ kell, hogy valami átalakuljon.
Nem elég, hogy Isten ma is kopogtat lelkünk ajtaján, ha mi valami teljesen mást várunk Isten országa címen. Zárt világunkat, elképzeléseink szabta korlátainkat próbálta és próbálja megnyitni, de hiába, ha csak az anyagi világban remélünk felemelkedést.
Biztonság-érzésre törekszünk, amelyet megkaphatunk a világunktól, anyagiaktól, családunktól, barátainktól, de ezek nem pótolják magát a biztonságot, amit az Istennel való találkozás ad.
“Keressétek elõbb az Isten országát, a többi mindet majd hozzákapjátok” - mondta Jézus. A kérdés, hogy a “többi mind” miatt keresi az ember az Istent, vagy azért mert tudja, hogy ha Õt meglelte, akkor szinte másodlagos a többi?
Itt van a mi világunk, úgy alakítjuk, ahogy akarjuk, megkaptunk mindent, amire szükségünk lehet ahhoz, hogy rátaláljunk az Isten világára. Ahhoz, hogy felismerjük, talán tényleg nem kell más, csak bátorság és nyitottság. Bátorság hogy merjünk kilépni korlátoltságainkból, biztonság-érzeteinkhez való ragaszkodásunkból, és nyitottság az Isten világára, ami jóval tágabb lehet, mint gondolnánk.
"… arra születtünk, hogy napsugárba kapaszkodjunk, akkor is ha fáj, akkor is ha fáj."

[Bory Zsuzsi, Budapest]

2013. május 16. csütörtök
ApCsel 22,30-23,6-11; Jn 17,20-26

“Legyenek mindnyájan egyek!”
Uram, Jézusom, a legfontosabb dologhoz kéred az Atya segítségét. Már a tanítványokon is láttad, milyen nehéz szeretet-egységben élni! Hiszen õk is különféle temperamentummal és elõélettel bírtak. Mi 2000 évvel késõbb, rengeteg világi hatásnak kitéve, botorkálva, sokszor magányosan keressük az Utadat. Egységre, együttgondolkozásra, cselekvésre nagy szükség van. Széthulló világunkban Te vagy a Remény! Megmondtad, szükség van az imára, az Atya segítségére.

Uram, Jézusom, példádra tekintve most újra átgondolom:
- imádkozom-e naponta a szeretet egységéért,
- családomnak, gyerekeimnek jól közvetítettem-e a jézusi szeretettörvényt,
- közösségeimben mi az, ami egységes, és mi az egyedi,
- lakóközösségemben látják-e, hogy az Atya küldöttje, örömhír-vivõje vagyok?
“Én igaz Atyám!” Segíts, hogy igaz, tisztaszívû, Téged megdicsõítõ hírvivõd legyek!

[Szuly Lászlóné, Dunaalmás]

2013. május 17. péntek
ApCsel 25,13-21; Jn 21,15-19

A szeretet mércéje
“Simon, János fia, jobban szeretsz, mint ezek?” (Jn 21, 15.) Ez a mondat eszembe juttat egy másik esetet, amit Lukács evangéliumában olvashatunk. Egy bûnös asszony könnyeivel öntözte Jézus lábát, majd hajával megtörölte, végül illatos olajjal megkente. Mindez egy farizeus házában történt. Jézus egy példázattal magyarázta meg a házigazdának a lényeget: az az adós szereti jobban a hitelezõjét, akinek több adósságát engedte el. (Lk 7, 36-43.)
Simon Péter is bátran állíthatja, hogy jobban szereti Jézust, mint a többi apostol. Azok csak egyszerûen elfutottak a Getszemáni kertben, Péter azonban háromszor le is tagadta, hogy ismeri õt.
Jézus mindezt megbocsátotta neki, nem hánytorgatta fel. Mindössze a háromszori rákérdezés emlékeztet a háromszoros tagadásra. Aztán nagy feladatot bízott rá, hogy be is bizonyíthassa, valóban jobban szereti õt a többieknél.
Ha úgy érzem, hogy engem is feladattal bízott meg, akkor ezt vehetem úgy, hogy egyúttal meg is bocsátotta minden “elfutásomat” és “megtagadásomat”. Most már rajtam a sor, hogy bizonyítsam, jobban szeretem õt akárkinél, mert nekem sokkal többet bocsátott meg.

[Szuly László, Dunaalmás]

2013. május 18. szombat
ApCsel 28,16-20.30-31; Jn 21,20-25

Péter akar - János tapasztal
Miután Jézus finoman utal rá, hogy Péter kitárt karral végzi, õ féltékeny-kiváncsian tudakolja, hogy Jánossal, akit úgy szeret a Mester, a kedvenccel mi lesz?
Jézus, mint már sokszor, határozottan helyre teszi Pétert. Mi közöd hozzá? Törõdj a magad dolgával. Te kövess engem!
Péter és János útja-dolga különbözõ.
Péter egyszerû, tanulatlan halász, aki rendre vehemensen bizonygatja, hogy mennyire szereti Jézust, ám többször kiderül, hogy nem igazán érti õt. Hûsége is megbicsaklik, de akarja követni Jézust. Péter útja a sokak útja.
János mûvelt írástudó tanítvány, aki intim, bensõséges viszonyban van Mesterével. Mélyen érti és szereti Jézust. Egyedül õ van jelen a tanítványok közül a Golgotánál. Övé a legszellemibb evangélium. János tapasztalatból tesz tanúságot arról, hogy az Isten szeretet. János útja a kevesek útja.
Nem hasonlíthatók össze utak, életfeladatok, sorsok, halálok. Egyik sem jobb vagy rosszabb, hanem éppen olyan amilyennek lennie kell. Csak fel kell ismernünk, el kell fogadnunk, meg kell élnünk a magunkét.
János úgy fejezi be evangéliumát, hogy az õ tanúságtétele igaz. Aki Istentõl szeretve érzi magát, annak az élete-szava hiteles.
Az-e az alapélményem, hogy engem nagyon szeret az Isten?

[Márczi Ancsa, Budapest]

2013. május 19. - Pünkösdvasárnap
Jn 14,15-16.23-26 - Isten Szentlelke bennünk és velünk marad

1. A pünkösd a mennyei Atya válasza Jézus megölésére
A pünkösd ünnepe a bizonyíték arra, hogy Isten mindent átölelõ szeretete a válasz Jézus meggyilkolására. Tûzben és viharban nem pusztulás jött, hanem megújulás. Büntetés helyett ajándék. Megtorlás helyett segítség. Sértõdés helyett irgalom.
Jézus világosan fogalmazott: csak kétfajta lélek van, a Szentlélek, vagy a gonosz lélek. Isten Szentlelke segít, felemel, megújít, tanít, lelkesít, ösztönöz. A gonosz lélek gáncsol, becsap, félrevezet, rosszra indít.
Isten Szentlelke töltötte be: Máriát (Lk 1,35), Erzsébetet (Lk 1,15), Simeont (Lk 2,25), Jézust (Lk 3,22), a tanítványokat (ApCsel 2,4), az elsõ keresztény közösségeket (ApCsel 10,44-48).
Jézus biztos tanítása, hogy újjá kell születnünk Isten Szentlelkébõl, másként nem mehetünk be Isten Országába (Jn 3,5).

2. Sokat mondanak a Szentlélek jelképei
Forrás - “Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökõ vízforrás lesz benne.” (Jn 4,15).
A forrás:
- mélyrõl jön, mélybõl fakad;
- rejtve van, meg kell keresni;
- vize felüdít, mert télen meleg, nyáron hideg;
- tiszta, nem szennyezett;
- nem apad el, tartós;
- élteti a környezetét;
- valóságos, nem mesterséges.

Szél - “Ami lélekbõl születik, az lélek… Újra kell születnetek… A szél ott fúj, ahol akar, nem tudod, honnan jön és hová megy. Ez áll mindazokra, akik Lélekbõl születtek” (Jn 3,6-8).
A szél:
- állandó mozgásban van;
- nagy ereje van;
- kisöpri a szennyezett levegõt;
- esõt hoz, tereli a felhõket;
- mozgásban tartja a tenger vizét, különben posvány lenne;
- ereje felhasználható, hasznos;
- beporozza a fákat, gyümölcsérlelõ;
- felszárítja a földet;
- oxigénnel dúsítja a levegõt.

Tûz - “Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a Földön, mennyire szeretném, ha már föllobbanna” (Lk 12,49). - “Szétoszló, tüzes nyelvek lobbantak fel elõttük és leereszkedtek mindegyikükre” (ApCsel 2,3).
A tûz:
- fényt és meleget ad;
- felemészti önmagát, állandóan lobog;
- megolvasztja az ércet, elválasztja a salakanyagot a lényegtõl;
- nagy ereje van;
- gyorsan terjed.

Galamb - “Láttam a Lelket, amint galamb képében leszállt az égbõl és rajta maradt.” (Jn 1,32).
A galamb:
- képes repülni, legyõzi a gravitációt, a Föld vonzerejét;
- párja mellett életre szólóan megmarad;
- kihasználja a légmozgást repülés közben (ideális erõbeosztás);
- keveretlen, nincs benne gonoszság;
- remekül tájékozódik, mindig hazatalál;
- megkeresi táplálékát, és gondoskodik utódairól;
- a ragadozók elõl elbújik.

E jelképek sokat mondanak el Isten Szentlelkérõl és a saját feladatainkról.

[Vincze József, Pér]

A Szentlélek válaszol Neked. (graffiti)
De mi volt a kérdés? (alá festett válasz-graffiti)

“Én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak, ahogyan Ézsaiás próféta megmondta.” (Jn 1,23)
Ezekkel a szavakkal hív a Keresztelõ arra a “kalandra”, ami Adventtel kezdõdik, és a Pünkösdben nyer végsõ értelmet. A világ alapvetõ kérdéseire, az általunk válaszként elfogadott - felfogott - kinyilatkoztatás sem ad feleletet minden esetben. Ellenkezõleg: egy sor kérdésünkre nem kapunk választ. Az elsõ bûnnel szakadék nyílt Isten és ember, majd Ádám és Éva - ember és ember - között, kitárult a tér, indult az idõ, a kiûzetés pedig távolságot rótt ránk, minden létezõvel szemben térben és idõben.
Azóta ha az Istennel akarunk kapcsolatot létesíteni, a teret és az idõt kell legyõznünk. Keresztelõ János a pusztából látja, hogy nem végleges pusztába vonulásra van szükségünk. Arra hív, hogy a pusztából visszatérve, válasszal a tarsolyunkban éljük az életet a világban. A pusztába azért megyünk, hogy érzékeljük a mérhetetlen teret és idõt, a távolságot és az idõ szétesését és az utak hiányát. Hamvas Béla írja: “Aki sokat van a tájban, az látja csak, milyen kevés az út.”
Ebbõl fakad a vágyunk, hogy utakat építsünk Isten, ember, önmagunk felé – és ez tulajdonképpen a bûnbánat lényege: tegyük viszonyainkat átláthatóvá, egyszerûvé, mûködõvé. Az út (a viszonyok) építése már magában legyõzi a távolságot; aki helyes viszonyulásokat keres és talál, felfedezi, hogy nem magányosan teszi azt, az út másik végén (mint minden más létezõ) az Isten is ugyanazt teszi.
A pusztában-levés feltárja az utak hiányát. A hiányt megmutató állapotból visszatérve próbálunk utat készíteni önmagunk és mások felé, azzal a mély meggyõzõdéssel, hogy az Isten útja az ember útja. Már az is nehéz, hogy önmagunkra találjunk, az egy-másra találás azonban még bonyodalmasabb, hiszen ezt az utat a nyelv segítségével, botladozva építgetjük.
A találkozásokhoz két kérdésre kellene válaszolni (legalább megközelítõleg): ““Ki vagyok Én?” és “Ki vagy Te?”. A válaszok hiányában esélytelen a Te és Én találkozása. Amikor e kérdésekrõl nem tudunk semmit, vagy rossz válaszok rögzültek bennünk, vagy rossz nyelvet használunk. Így nemhogy az emberen túlra, de még az emberig sem jutunk el. Hiányzik a tökéletes, közös nyelv. A köznyelv nem ilyen - noha sajátunk, nem egyetemes. Az igazi anyanyelvet kellene (újra) megtalálnunk. Azt a nyelvet melyen Ádám szólt, mikor a paradicsomban köszöntötte Istent, vagy melyen Mózes kommunikált a hegyen. Az a nyelv végre átvilágíthatná a dolgokat, átjárhatóvá tenné a távolságokat ember és ember, ember és Isten között. Ám ez az õsnyelv a kiûzetéssel feledésbe merült, Bábel után pedig elveszett: ezért ordítunk, mondja Dante, mikor világra születünk: siratjuk az elvesztett nyelvet.
Tér és idõ. Létünk folyamatos tapasztalata.
Karácsonykor arra emlékeztünk, hogy az Isten kilép a maga tökéletességébõl, utat épít a teremtmény felé, a tér-idõ pusztaságába kiálltja szavát.
Húsvétkor arra emlékeztünk, hogy a pusztába kiáltott szó meghallgatásra és befogadásra talált, Jézus pedig beteljesítette annak hívását, mûködõ viszonyokat alakítva ki ember és ember, ember és Isten között utakat épített. Az Isten és az ember legyõzve a teret és az idõt befogadta egymást. Isten belépett a tér-idõlétezésbe, az ember pedig kilépett az Isten belépése által onnan.
A Pünkösd mindezt beteljesíti. Az Isten a Lélek által, Isten és ember számára megadja a lehetõséget a találkozásra, még láthatóbbá teszi az általa épített útkezdeményeket. A Lélek visszaadja az elveszett közös nyelvet, hogy Isten és ember, ember és ember újra tökéletesen (meg) értse egymást. Az Isten - a Lélek által - azóta is építi útjait felénk, rajtunk múlik építünk-e felé utat, hogy találkozhassunk. Rajtunk múlik megértjük-e a Teremtõ folyamatosan pusztába kiáltott szavát. Rajtunk múlik, hogy a pusztába kiáltott szó befogadása feloldja a teret és az idõt, csatlakoztatva utunkat az Isten által épített úthoz felemelkedjünk az Isten szellemi létezésének csodájába, és megszülessen bennünk a Pünkösd “csodája”.

A Szentlélek válaszol neked.
De mi volt a kérdés?
A kérdés ott van a pusztában …

[Varga Attila, Budapest]

Archívum