Lélekváró - 2013 - 15

Elmélkedések

A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

2013. május 20. Pünkösdhétfõ
Sir 1,1-10; Mk 9,14-29

Jézus a három kiválasztott tanítványával, a Tábor-hegyrõl lejöve, a kilencet vitában találja az írástudókkal, egyre növekvõ néptömeg közepén. A vitára az adott okot, hogy nem tudtak meggyógyítani egy holdkóros /epilepsziás/, és egyben a tisztátalan lélektõl megszállt gyermeket. (Az epilepsziát a hold befolyásának tulajdonították a régiek.) A Jézustól kapott hatalmuk csõdöt mondott, az írástudók szeme láttára. Ez jó ürügyet szolgált az írástudóknak, hogy távollétében támadják Õt.
Ennek láttán, hallatán Jézus keserûen kifakadt: “Hitetlen nemzedék, meddig maradjak még veletek? Meddig tûrjelek titeket?” Ez szólt az ott lévõk közül mindenkinek, még a tanítványoknak is. Õk sem tudták magukat teljesen rábízni Jézusra, hinni abban, hogy bármi lehetséges, ha igazán akarjuk, és mindent meg is teszünk érte.
Jézus így szólt: “Hozzátok ide hozzám!” Az apa már kezdte elveszteni a hitét, reményét a tanítványok sikertelen próbálkozásai láttán. Jézus erre kérdez rá, utalva arra, hogy akiben nagyon él a gyógyulás reménye, magáért vagy másokért, annál minden lehetséges. Az apa hinni akar. Hinni abban, hogy Jézus képes meggyógyítani a gyermekét, és reméli, hogy ez be fog következni. Az apa nagy hitét látva, Jézus meggyógyította a gyermeket, kiûzte belõle a tisztátalan lelket, s ezzel lezárta a vitát. Mikor magukra maradtak a tanítványok Jézussal, megkérdezték Õt: “Mi miért nem tudtuk kiûzni?” Jézus folytatja tanítványai nevelését: “Ez a fajzat nem ûzhetõ ki másképp, csak imádsággal és böjttel.” A hit, az imádság és a böjt a feltöltõdés útja, a Szeretetre való ráhagyatkozás ideje.
Vajon gondolunk-e arra, hogy a mi felsüléseinknek is az ima és a böjt hiánya az oka? Ha valami nem sikerül, vagy nem úgy sikerül, ahogy terveztük, ha valakit megbántunk, ha nem segítünk, amikor lenne rá mód, ha örök elégedetlenségben vergõdünk, nem kellene-e Jézus felé fordulni, rábízni a problémáinkat, a bajainkat, az életünket? Hinni abban, hogy Jézussal semmi sem lehetetlen, és elfogadni az általa adott megoldást! Hiszek Uram, segíts hitetlenségemen!

[Rohonczi Gábor, Budapest]

2013. május 21. kedd
Sir 2,1-13; Mk 9,30-37

A magasság útja a mélység, a nagyságé a kicsiség, a hatalomé pedig a szolgálat.
A nagyság keresése épp’ úgy része természetünknek, mint a jó vagy a szép utáni vágyakozás. Jézus tanítja az apostolokat és minket is. A nagyságra törekvést nem ítéli el, hanem megmutatja a törekvés helyes irányát: “aki elsõ akar lenni, legyen mindenki szolgája”. Az apostolok Jézus kérdésére “mirõl beszélgettetek az úton?”, csenddel válaszolnak. A Mesterükkel együtt eltöltött idõ következménye, hogy érzik: az elsõségrõl, nagyságról történt beszélgetés-vitatkozás rossz irányt vett. Talán ott legbelül õk is sejtik, hogy méltatlan az emberhez az Istennél kevesebbre vágyódás vagy annak keresése, ami kevesebb, mint az Isten.
A gyermek példaképként állítása azt is jelenti, akarjunk kíváncsi szemmel rácsodálkozni a világra. Akarjuk megismerni azt. A gyermek szíve még nincs tele földi gazdagsággal, élvezetekkel. Az én szívemet is ezektõl mentessé kell tennem, hogy helyt tudjak adni benne Istennek. Jézus nem csak példaként állította elénk a gyermeket, hanem megmutatta gyöngédségét a gyermeki lelkület képviselõje, maga a gyermek iránt: “magához ölelte, ölébe ültette”. Nem csak a gyermeki lelkületet kell hát szeretnünk, hanem ennek a lelkületnek a hordozóját, magát a gyermeket is. Jézus hihetetlen ígéretet tesz: maga az Isten vesz lakást annál, aki egy gyermeket befogad. Egyre fogyó nemzetünk tudatába bele kellene égnie ennek a jézusi ígéretnek, különben nem lesz se Istenünk, se hazánk.

[Dévai Zoltán, Pécel]

2013. május 22. szerda
Sir 4,12-22; Mk 9,38-40

A bölcsesség… Milyen megfoghatatlan, mennyire, csak az eredményét tudja leírni a szentíró! Csodálatos, ahogy leírja, milyen jó annak, aki él a bölcsességgel! Számomra az életben többnyire utólag derül ki, hogy bölcsen cselekedtem-e vagy sem. Mostanában azt a taktikát próbálom élni, hogy megkérdezem, vajon ebben a helyzetben Jézus mit tenne? S amikor van türelmem magamban meghallani a választ, akkor utólag is megállapíthatom, hogy helyesen cselekedtem-e?
Az életemben most talán a fenyítés, a sanyarú sors kipróbálása van soron, s remélem, hogy elnyerem a nehézségek közepette is a bizalmát! Kaptam egy e-mailt, melyben kér valaki Istentõl egy virágot és egy pillangót, kap egy kaktuszt és egy pókmacskát! Elszomorodik, hogy õ nem erre gondolt. De néhány hónap múltán eszébe jut, s megnézi Isten ajándékát, amely gyönyörû virágot hozott és a pókmacska is pillangóvá vált! Szeretném, ha mindenki számára a nehézségek megoldandó feladatokként jelentkeznének, ha úgy tudnánk ezt fogadni, mint Istentõl kapott lehetõséget a kifejlõdésre, a növekedésre, a tökéletesedésre.
Ehhez kell bennünk a bölcsességnek lakhelyet találnia. Ha sikerül elfogadnom, hogy Isten mindent a javamra tud változtatni, akkor boldog lesz az életem.
Számomra ebben a rövid néhány sorban Jézus hihetetlen tisztasága, egyszerûsége, a rivalizálástól való távolsága mutatkozik meg. Csak az eredmény a fontos! Mindegy, hogy ki végzi a munkát, csak az számít, hogy Isten elképzeléséhez mennyire van közel a cselekedet!
Én tudok-e ilyen hiúság-mentesen élni, viselkedni? Mennyire számít mások véleménye? Mennyire igazodom az elvárásokhoz, vagy csak a mennyeiekhez mérem magam? Számít-e a közösség véleménye? A megtartó erõ? Az Isten kötelével megkötözöttség?

[Halásztelki közösség]

2013. május 23. csütörtök
Sir 5,1-10; Mk 9,41-50

Sirák könyvét olvasva sok bölcsességet vehetünk észre benne, akár mindennapjainkra is érvényesek lehetnének. Az akkori emberek sem voltak jobbak a maiaknál. Ne hagyatkozzunk a vagyonunkra! De sokan bízunk a bankkártyánkon levõ pénzben, inkább, mint az Isten gondviselõ szeretetében! Ami nem azt jelenti, hogy várnunk kellene, hogy a sült galamb berepüljön az ablakunkon.
Sok elbizakodott, öntelt ember volt Sirák idejében, talán ma is találunk ilyeneket. Az öntelt ember ostoba, felfuvalkodott. Magában bízik. Ami ma érték, talán holnapra elenyészik. Egy örök és változatlan van, az ISTEN. Aki rá építkezik, nem csalódik. Jöhetnek pusztító viharok, áradások, az az ember áll szilárd talajon, akinek a házalapja Isten. Gyurka bácsitól tanultam legyünk “egy-ügyûek”. Egy úton járjunk, az Isten kedves útján.
Márk evangélista idéz Jézus beszédébõl: ha Jézus tanítványainak, e kicsinyeknek csak egy pohár vizet is ad valaki, bizony az Isten megjutalmazza. Viszont nem volt rest Jézus, hogy figyelmeztessen bennünket, mint kései tanítványait, jobb fél szemmel bemenni az üdvösségre, mint két szemmel a kárhozatra kerülni. Jézus radikális, ha üdvösségrõl van szó. A megbotránkoztató szemet akár ki is vájhatom, nem számított nála öncsonkításnak. Miért ilyen radikális Jézus? Ez elgondolkodtatott. Biztos nagyon lényeges dologról van szó. Bizony az örök életet nem érdemes elcserélni egy tál lencséért, mint ahogy elcserélte az elsõszülöttségét Ézsau. Mondhatnám, nem babra megy a játék. Az életem a tét.
Rajtunk fordul, hogy sírunk vagy örülünk halálunk óráján. Csak Jézus szerinti értelmesen felhasznált élet ment meg a kárhozattól. Az idõ szalad, a vonat halad. Életünk percei, mint homokszemek peregnek az órában, csak a jelen áll rendelkezésünkre. Használjuk fel okosan a perceket, órákat, napokat, hogy együtt örülhessünk azokkal, akik már tökéletesen célba érkeztek és együtt vannak a végtelen Szeretettel.

[Gyertyaláng közösség, Budapest]

2013. május 24. péntek
Sir 6,5-17; Mk 10,1-12

Isten arra vágyik, hogy élethosszig tartó házasságban éljünk, hûségben és boldogan.
Erre akkor van esély, ha
- kellõ önismeret birtokában elviselhetõ egyénné kalapáltuk magunkat még házasság elõtt
- alapos megfontolás, célok, értékek, lehetõségek, vágyak egyeztetése után, szerelembõl választunk társat
- hazulról hoztunk, vagy megtanultunk konfliktuskezelõ technikákat
- hajlandóak vagyunk egy életen át erõfeszítéseket tenni a kapcsolatunkért
- nem bilincs a házasság, nem fojtjuk meg egymást, merjük szabadnak hagyni a másikat
- tiszteljük egymást, becsüljük egymás kincseit
- minden nap hagyunk idõt egymásra
- nem csak funkcionális kérdésekrõl beszélgetünk
- a nézeteltéréseket nem söpörjük szõnyeg alá, hanem a megfelelõ idõpontot kiválasztva megbeszéljük
- vannak közös élményeink, de van saját terünk is, aminek a szépségeit megosztjuk egymással
- sok apró, napi kedvesség segítségével nem hagyjuk kihûlni szerelmünket
- nem csinálunk olyat, amit szégyellenénk, ha a párunk látná
- akarunk egyénileg és együtt is folyamatosan fejlõdni
- kapcsolatunkban sok a játékosság és a humor
- tudunk együtt csendben is lenni
- a terheket arányosan osztjuk meg
- tapintatosak vagyunk, sosem adjuk ki a párunkat
- értékeljük a másik munkáját, érdeklõdési körét
- gyakran dicsérjük a másikat szóval, simogatással stb.
- tudunk bocsánatot kérni és megbocsátani
- elfogadjuk egymás családját is
- tudunk alkalmazkodni, szükség esetén lemondani
- ha a kisegérbõl nem csinálunk elefántot

és persze még sok más is fontos egy tartós és boldog házassághoz.

[Gyurgyóka közösség, Pécs]

2013. május 25. szombat
Sir 17,1-13; Mk 10,13-16

Úgy kell fogadnunk Isten országát, mint egy gyermek!
A püspökszentlászlói arborétumban van egy gyönyörû fakereszt, amelynek két vízszintes szára elõre hajlik. Ez az “Ölelõ Krisztus” címû alkotás mindig nagy hatással volt rám. Az a játék jut róla mindig eszembe, amikor a szülõ leguggolva - a gyerek szintjére lemenve - kitárja karját, és azt mondja: “Ki jön az én házamba?”, s a kisgyerekek bukdácsolva, erejüket összeszedve és kacagva rohannak szülõjük biztonságot jelentõ karjába. Ez az õsbizalom! Ezt várná tõlünk Istenünk, aki a mi szellemi szintünkre leszállva elmesélte, hogy mitõl is leszünk boldogok, s mitõl lesz nem csak élhetõ, hanem örömben szárnyaló az életünk.
Az eszemmel tudom, hogy ott van igazán jó helyem, Istenem karjaiban, vele járva mindennapjaimat! A szívem is átérzi, amikor már Hozzá érkezem, tapasztalja, hogy most van a helyén a mindenség.
Mégis gyakran keresek külön utakat, próbálva megmagyarázni az én Ölelõ Uramnak, hogy nem jól gondolja a dolgokat. Az, amit rosszul csináltam, az nem is olyan nagy baj, érthetõ, más se tette volna jobban stb. Az, amire engem indít, az most nem aktuális, nem fontos, nem nekem kell lépnem stb. Hát ilyenek után nem érzem helyén magamat a világban, mindaddig, amíg a tõlem telhetõ módon jóvá nem teszem, be nem pótolom a hiányokat.
Istenem, mennyei Atyám! Szeretném mindig hallani hívó szavad, s nem figyelve az akadályokat, futni védelmet adó karjaidba, amely szükség esetén elrejt, máskor meg küld arra a csodaszép munkára, amit ránk bíztál!

[Kõszeginé Melinda, Pécs]

2013. május 26. Szentháromság vasárnapja
Jn 16,12-15 - Isten és ember igazi létmódja a közösség

1. Isten belsõ élete nem titkos
Teológiai tanulmányaim alatt, amikor tanultuk a Szentháromság igazságait, nagyon megijedtem. E témában több mint tíz elképzelést vázoltak fel teológiai tanáraink, egyik bonyolultabb volt, mint a másik. Arra gondoltam, soha nem fogom megérteni a Szentháromság titkát. De kisközösségi lelkigyakorlatokon, beszélgetéseink után megértettem. Az Isten szeretetközösség, minden közösség õsmintája.
A mennyei Atya a szeretet létrehozója, minden tõle ered, tõle indul. Jézus a szeretet hirdetõje, bemutatója, tanítója; tõle tudjuk, hogyan kell igazán szeretni. A Szentlélek a szeretet megvalósítója.
Aki Isten szeretetközösségéhez csatlakozik, csak úgy teheti, ha embertársaival is közösségben van.

2. A Krisztus-követõ nemcsak tanítvánnyá lesz, hanem tanítvánnyá is tesz
Minden keresztény feladata a tanítványgyûjtés. Aki bármely okból kibújik a missziós parancs alól, a kereszténység lényegét szabotálja. Aki viszont gyakorolja a tanítványgyûjtés parancsát, az maga is gazdagodik, nem is akárhogyan.
A tanítványgyûjtés fokozatai:
- Becsületes, elkötelezett tanítványság. Aki tanítványnak nem jó, abból nem lesz tanító.
- Jó közösségben jó közösségi taggá válni. Aki ad, az kap igazán.
- Tanúságtevõ élet. Ha nem vagyunk különbek a világ fiainál, nem tettünk semmit.
- A tanítványok közösségbe gyûjtése. A jó közösség túlél minden nehézséget (üldözés, válság, jóléti társadalom negatív hatása).

3. “Merítsétek be õket az Atyába, a Fiúba és a Szentlélekbe!”
Ez a missziós parancs nem egyenlõ a vízkeresztséggel, hanem annál jóval több.
Aki bemerítkezik az Atyába:
- szomjazza és éhezi az igazságot;
- vágyakozik arra, hogy élete értelmes, tartalmas legyen;
- minden nap fejlõdni akar;
- törekszik az életszentségre.

Aki bemerítkezik Jézus Krisztusba:
- tudni akarja a lélek titkait;
- ismerni akarja a szellem mélységeit;
- mélységes vágy hajtja Jézus tanításának megismerésére;
- tisztán akar látni a világ dolgaiban;
- ismerni akarja a szeretet-parancs értelmét és mélységeit.

Aki bemerítkezik a Szentlélekbe:
- életreszólóan dönt Jézus Krisztus tanítása, követése mellett;
- nagy lelki élményként éli meg Isten Országának munkájához való csatlakozást;
- erõt kap felülrõl;
- elmúlnak a félelmei, kisebbrendûségi komplexusai;
- határozottan és erõvel járja élete útját.

Istennel közösségben lenni, Országát kisközösségben építeni - ennél nagyobb cél és élmény nincs.

[Vincze József, Pér]

Archívum