Lélekváró - 2014 - 01
A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik csokorba az ország különbözõ tájairól hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2014. március 5. Hamvazószerda
Joel 2,12-18; 2Kor 5,20; 6,2; Mt 6,1-6.16-18
Mindhárom igeszakasz - az imádkozásról, a böjtölésrõl, az alamizsnálkodásról szóló - egyazon üzenetet hordoz: vigyázzunk, hogy ne legyünk képmutatók!
Ez bizony folyamatosan aktuális. Látjuk, hogy a körülöttünk lévõ világra mennyire ráillik ez a jelzõ. Igaz, ma nem az utcasarki imádkozás hoz elismerést, de ma is dõl a hírekbõl a kisstílû számítgatás: én hoztam létre, én avattam fel, én intéztem el - legyetek hálásak nekem, mert én jó és nagyszerû vagyok. Én vagyok a ti emberetek!
Szomorú ezt látni és jó, ha nem vagyunk átverhetõk!
De vajon a saját életünk mentes a képmutatástól? Nem viselünk - e mi is álarcokat, amelyek idõnként úgy ráégnek az arcunkra, hogy gyõzzük elõvakarni igazi valónkat?
Amikor a munkahelyi felvételnél arról tudakozódnak, hogy milyen “kompetenciáink” vannak, ha önértékelõ lapokat kell kitöltenünk, ha a pályázati beszámolókat írunk, ha folyamatosan el kell hitetnünk a világgal, hogy mi vagyunk a legalkalmasabbak, ha…, ha…, ha… Vajon nem torzul a lelkünk? Nem hisszük el magunk is, amit el akarunk hitetni másokkal? Muszáj nekünk is belemenni ezekbe a napi szintû képmutatásokba?
Sajnos sokszor muszáj. Néha nem a magunk, de a cég, az alapítvány, a munkahely renoméja miatt. Mert a hazug világ hazugságra, képmutatásra kényszerít.
Pedig ne feledjük, a mi Mesterünk azt akarta, hogy a szavunk legyen igen - igen, nem - nem. Arra vágyik, hogy csak õszinte mondatok hagyják el ajkainkat. Ne akarjunk másnak látszani, mint amilyenek valójában vagyunk! Törekedjünk a reális önértékelésre! Istenünk úgyis ismer minket az utolsó sejtünkig.
De ne essünk az álszerénység képmutatásába sem! Ne mondjuk, hogy “á, ez semmiség”, amikor végre sikerült valami jót csinálnunk. Tudjunk együtt örülni a testvéreinkkel, ha valami Istennek tetszõt homorítottunk! Mert az is képmutatás, ha kevesebbnek akarjuk mutatni magunkat.
Segíts nekünk Uram egyre inkább olyannak látni magunkat és egymást, amilyennek Te látsz minket! Ámen.
[Gyurgyóka közösség, Pécs]
2014. március 6. csütörtök
Mtörv. 30,15.20; Lk 9,22-25
Világos beszéd: választani kell. Nincs mismásolás, ez az a helyzet, ahol a döntés nem kerülhetõ meg és el nem odázható.
Talán soha nem volt ilyen világos, mint ma: még a természet, az ökológia változásai is ezt sugallják; “tanúul hívom ellenetek az eget és a földet”. Az élõlények és a környezet már ‘kiabál’ körülöttünk. Különös, hogy minél több erõforrásra teszi rá a kezét az ember, minél nagyobb teret vesz birtokba, s aknáz ki, annál több a Földön a szegény, az éhezõ, a kiszolgáltatott.
Hogyan lehet áldott a Föld?
Soha nem a többség, hanem egy építõ, tudatos kisebbség körül képes kikristályosodni valós, komoly változás, már ha teszi a dolgát ez az elhivatott csoport.
Ha “szereted az Urat, a te Istenedet, az õ útjain jársz”,“Mert mi haszna van belõle az embernek, ha megszerzi akár az egész világot is, de maga elpusztul”?
A Teremtõ által ‘megálmodott’ út nem a megszerzés, bekebelezés, kihasználás útja. Látszik, hogy ez utóbbi hova vezet. És az “ki meglátásra vak, s szeme elé a fény korlátja nõtt” (Wass Albert), nem lát kiutat a csapdából. Meg kell mutatni neki. Ahogy Jézus mutatta meg. Másként az ember “súlyos kárt szenved”.
“Az emberek ma bátrak úgy, hogy szeretetüket feladják,
… de mindenekelõtt feladják az alázatot.”
(Lao-ce: Tao-tö-king - Hamvas Béla fordítása)
A birtok, a hatalom, az erõvel megszerzett, mind illékony, veszendõ. Meg nem tart, sõt folyamatos erõfeszítést követel a megtartása. És a következménye a lerombolt és sivár Föld, lepusztult és sivár lélek. Nincs más mód, hogy magunkat és a nekünk adott Földet megtartsuk, mint a jézusi alázat és elkötelezettség útja: “Aki követni akar…”
Nap mint nap. Személyes kényelmem árán. Tulajdonom árán. Esetenként ragaszkodásaim és szokásaim feladásával. Egyenkénti, egyéni döntésekkel. Erõs közösségi megtartással, hiszem, mindez lehetséges.
[Bognár Éva, Csömör]
2014. március 7. péntek
Iz 58,1-9a; Mt 9,14-15
Jézus tanítványai és a böjt
Elõzmény: Jézus tanítói útja során találkozott a vámnál ülõ Mátéval és felszólította: “Kövess engem!” Az fölkelt, és mindenét otthagyva követte Õt. Késõbb a tehetõs Máté, otthonában nagy lakomát adott Jézus és a tanítványok tiszteletére, annak örömére, hogy vámos létére csatlakozhatott hozzájuk. A farizeusok szóvá is teszik Jézusnak, hogy vámosokkal és bûnösökkel eszik. Jézus megfelel nekik, az irgalmasságra téve a hangsúlyt.
Ebben a részben János tanítványai azt kérdezik: “Hogy lehet az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek.” Közelebb érzik magukhoz most a farizeusokat, mint Jézust és követõit. Nem látják Jézusban azt a szigort, amit Mesterük saját magával és mindenkivel - köztük a hatalmasokkal szemben is - tanúsított, és amit az Eljövendõrõl is mondott: “A fejsze már a fák gyökeréhez ért…, szórólapáttal kezében kitakarítja szérûjét…” (Mt 3,10,12)
A böjt kérdésében János tanítványai a farizeusok oldalán álltak, akikhez pedig korábban Mesterük így szólt: “Viperák fajzata!” Ahogy késõbb Jézus is, amikor sorozatosan “jaj nektek ti képmutatók” szavakkal leplezte le õket. (Mt 23,29-33)
Máté lakomáján Jézus menyegzõi hasonlattal él, ahol a Võlegény õ maga. Éppen János beszélt Võlegényként Jézusról övéinek, amikor azok féltékenyek voltak Jézus növekvõ népszerûségére. (Jn 3,25-30). Ott Izrael népe a menyasszony, itt a menyasszony és a násznép is Jézus tanítványai. “Csak nem búsul a násznép, míg vele a võlegény? Eljön a nap, amikor elviszik a võlegényt: akkor majd böjtölnek.” Jézus látja a rá váró szenvedéseket, amit majd háromszor is megjövendöl, mindig hozzátéve és ezzel reményt adva: “de harmadnapra feltámad” (Mt 16,21;17,22;20,17-19)
[Rohonczi Gábor, Budapest]
2014. március 8. szombat
Iz 58,9-14; Lk 5,27-32
“Látott egy Lévi nevû vámost.” Milyen sokat mond ez a szó: “látott”. Jézus nem néz felületesen, nem siklik át a tekintete az emberen. Akire ránéz, ahhoz teljes lényével fordul. Így láthatta meg Léviben azt az embert, aki lelkében már szakítani szeretett volna eddigi életével, de a társadalom beszorította a “bûnös” kategóriába. Beszorította, mert esélyt és lehetõséget sem hagyott arra, hogy ha megváltozott a gondolkodása a munkájáról, életmódjáról, változtasson életén.
Ebben a történetben így nem is az a csoda, hogy Lévi az elsõ szóra követi Jézust, hanem maga a hívó szó. Lévi számára a “kövess engem” hívó szó elfogadása a gyógyulást jelentette. A történet végén Jézus maga is összekapcsolja, azonosítja a betegséget a bûnösséggel - nem a gonoszsággal-, a gyógyítást a hívással. Lévi számára Jézus követésével megkezdõdött, ill. már meg is történt a gyógyulás, hiszen mindenét ott hagyta. Egész életének hátat fordított azért az emberért, aki megszólította és meghívta, hogy lépjen vele közösségre és kövesse õt.
Komoly lelkiismereti vizsgálat tárgyává kellene tenni, hogy életem, útjaim során hány Lévit hagytam az út szélén, átnézve rajta, meg nem szólítva. Ki kellene dobálni a jó elõre legyártott sablonjainkat melyekbe egy pillantással besoroljuk az embereket. Azt a bizonyos “maga tehet a sorsáról”, vagy csak mert a magatartása, viselkedése az általam elvárt formától eltér, már átsiklik a szemem fölötte, nem akarok közösséget vállalni vele és ezért kerülöm a társaságát?
[Dévai Zoltán, Pécel]
2014. március 9. - Nagyböjt 1. vasárnapja
Mt 4,1-11 - Az emberi Jézus
“Gondolkodom, tehát vagyok” - hirdeti a filozófus Descartes. Vagyis az emberi létezés alapvetõ tulajdonsága az ismeretszerzés mellett a kételkedés, a választási és döntési képesség. A vallás nyelvén ez a megkísértettség, amely megszemélyesítve a sátán mûve. Ebbõl Jézus is részt vállalt emberré levésével. Arról nem írnak az evangélisták, hogy nyilvános fellépése elõtt milyen kísértések érték. Ám Lukács megjegyzi, hogy a mostani próbatétele után csak egy idõre hagyta el a vádló = szétdobáló = sátán (vö. Lk 4,13). Azaz nem szûnt meg gondolkodni, kételkedni, döntéseket hozni, még akkor sem, amikor biztos volt útjában. Amikor Péter apostola szembeszállt vele szenvedés bejelentése okán, megkapta tõle a “sátán” minõsítést, mert nem Isten tervei szerint gondolkodott (vö. Mt 16,23).
Jézus 40 napos böjtje végén történõ megkísértésének szemléletes bemutatása azt a szellemi küzdelmet ábrázolja, mely küldetése végrehajtásának lehetséges módjairól szól. Jézus Atyjával megbeszélt célja Izrael népének, majd apostolai révén az egész világ Isten Országává alakítása volt.
Hogyan lehet ekkora közösséget létrehozni? Gondolatvilágában nyilván felmerült a korabeli világi, királyi-császári minta. A római birodalom urainak alapelve a “kenyeret és cirkuszt” adás volt.
Kézenfekvõ megoldásnak tûnt az éhség ellen a test táplálása, akár a kövek kenyérré változtatásával is. Õ azonban fontosabbnak tartotta a lélek táplálását Isten akaratának tanításával. Döntésének helyességét igazolta a kenyérszaporítás kockázatos csodája, amely után a jóllakottak királyukká akarták kiáltani.
A cirkuszt egy bibliai zsoltáridézet is alátámasztotta. Vakmerõ látványos tettével tapsot és csodálatot kiváltott volna ugyan, de követõkre nem számíthatott. Isten elgondolásával szembeni próbatételnek élte meg ezt a lehetõséget. Késõbbi számos csodája ellenére sem álltak ki mellette Pilátus elõtt. A hatalomtól való félelmükben Barabást választották!
A római világ országait, népeit a légiók megfélemlítõ hadereje tartotta össze. Jézus nem borult le az erõszak elõtt, hiszen a szeretet Istenét imádta és szolgálta. Elûzte a sátáni gondolatokat, és méltán részesült Isten angyalainak szellemi szolgálatában. Így adott példát és lelki erõt a szeretet isteni útján járásra, és más utak kísértésének elutasítására.
[Várnai László, Balatonboglár]
“Akkor otthagyta Õt a Szétdobáló; és íme küldöttek (angyalok) érkeztek hozzá, s felszolgáltak neki.” (Mt 4,11)
- Mitõl, kitõl tartom távol magam?
- Kit, mit szolgál az életem?
- Meddig érdemes engem kísérteni?
[Angel]
