Lélekváró - 2014 - 05

Lélekváró elmélkedések

A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik csokorba az ország különbözõ tájairól hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig.
A vasárnapi elmélkedéseket azfolyóirat aktuális számából vettük át.

2014. március 30. - Nagyböjt 4. vasárnapja
Jn 9,1-41 - Megvilágosodás és világítás!

A felnõtt keresztségre készülõk második vizsganapján az Egyház így imádkozik: “Mindenható, örök Isten, gyarapítsd Egyházadat mindnyájunk örömére, hogy azok, akik a földi életre megszülettek, kegyelmedbõl újjászülessenek a mennyei életre!”
A vakon született kétszeresen is hátrányos helyzetûnek számított. Hiszen nemcsak a napvilág volt elzárva elõle, hanem kortársai bûnösnek, azaz Istentõl megvetettnek is tartották. Jézus tanítványai is ilyen elõítéletesen gondolkodtak, noha Jézus munkálkodásának ideje hamarosan lejár, és nekik kellene folytatniuk mûvét: a hit világosságára elvezetni minden embert. Jézus már nem magyarázkodik, hanem cselekszik. Õ a “világ világossága” - mint Isten küldötte - megadja a látást a testi-lelki sötétségben levõnek. A szombaton tilos munkával (sarat csinál, megkeni vele a vak szemét) ismét aláhúzza, hogy a szombat van az emberért, és nem fordítva. A “küldött” nevû tóban való megmosakodás megnyitja a vak szemét, és az megvilágosodottá, látóvá és világítóvá válik. Utalás ez a vízben való bemerítés (=keresztelés) szertartására, amelyben megtisztulás, megvilágosodás és hitvallásra felszólítás (“Most világosság gyúlt benned Krisztus által. Úgy élj ezután, mint a világosság fia!”) történik.
A továbbiakban megtudjuk, hogyan terjed el a csodás gyógyulás híre, kezdve a szüleitõl a szomszédokon át a farizeusokig. A kihallgatások nyomán egyre jobban megvilágosodik értelmileg is, és mind bátrabban száll szembe a kételkedõ és vádaskodó vallási hatalommal. Prófétának tartja, és Istentõl igazoltnak mondja Jézust. Még a kiközösítést is vállalja érte, vagyis hisz annak, aki ilyen jót tett neki.
Jézus nem hagyja magára az érte szenvedést vállaló hitvallót. Megkeresi, és kinyilvánítja neki személyének titkát. Ezzel elvezeti a benne való hitre, ahogy majd a követõi is ezt teszik a megkeresztelt új tanítványokkal. Ugyanakkor nyilvánvalóvá teszi a megvilágosultak Vele való sorsközösségét, az üldözések vállalásának szükségességét, hiszen az idõk végéig lesznek a látókkal szemben elvakultak, a sátán vakságában megmaradók.
Mindenesetre értük szól a keresztelendõk második vizsganapjának könyörgõ imája: “Jóságos Istenünk, lelkesítsd mindig családodat: te vezesd jó útra, ha tévelyeg, te óvd kegyesen, ha jó úton jár, és te kormányozd örök szeretettel, hogy elérje az üdvösséget, Krisztus, a mi Urunk által.”

[Várnai László, Balatonboglár]

“A Szabadító tehát így szólt hozzá: Ha csak nem láttok jeleket és csodákat, egyáltalán nem hisztek.” (Jn 4,48)

   - Mennyi bennem a szenzációhajhászás?
   - Mennyire érzem magam csodavárónak?
   - Mennyire berzenkedem a csodáktól?

[Angel]

2014. március 31. hétfõ
Iz 65,17-21; Jn 4,43-54

Jézus közénk jött, hogy elmondja, elénk élje, megtanítsa, hogyan valósítható meg az Izajás által is bemutatott (Mennyei Atyánk által a szívünkbe írt) öröm és béke országa - a szeretet országa már itt a Földön is.
S Jézus mennyire ismerte az emberi természetet: galileai útja során a kétségbeesett édesapa kérését hallva: “…így szólt: Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.”
Ez az egyszeri találkozás elegendõ volt, hogy megtörténjen a valódi csoda: az édesapa hitre jutása - amely megváltoztatta az õ és egész háza népe életét. Fia gyógyulása már a hit gyümölcse volt.
Mennyei Atyám, mekkora erõforrás a hitem?
Bele tudok-e simulni akaratodba, keresem-e, felismerem-e mindennapjaim során?
Bajok, gondok esetén tudok-e mindig erõt kérni Tõled, s azt mondani, hogy legyen meg a Te akaratod?
Észreveszem-e életemben az apró csodákat, hálát adok-e értük?
Segíts Istenem, hogy minden nap megújuló hittel tudjuk építeni Országodat, vállaljuk a Jézusunk által elénk élt utat!

[Mravcsik Sándor és Tünde, Salgótarján]

2014. április 1. kedd
Ez 47,1-9.12; Jn 5,1-3a.5-16

“ahová elér a folyó, egészséges lesz és élni fog minden lény.” (Ez 47,1-9.12)
“Volt ott egy ember, aki már harmincnyolc esztendeje szenvedett.” (Jn 5,1-3a. 5-16)
A Beteszda-fürdõnél nagyon sok beteg várta a gyógyulást. Jézus tudta, hogy mire számíthat, tudta, hogy nem tud mindenkit meggyógyítani, mindenkin segíteni. Kiválasztott valakit, aki talán a leghosszabb idõt töltötte a csodára várva - már 38 éve várt. (38 év, egy emberöltõ!) Aki megélte a tagadást, haragot, alkudozást, önsajnálatot, és végül beletörõdött a helyzetébe: a csoda karnyújtásnyira van, de neki nincs embere, aki elérhetõvé tenné. Volt ideje végiggondolni az életét, mit csinált rosszul, mit rontott el, kit bántott, hol vétett az Isten ellen? Bizonyára bûnbánatot is tartott, elvégezte a tisztulási szertartásokat, és igyekezett jónak lenni a “betegek társadalmában”. Nem adta fel, nem adhatta fel, hiszen nem volt hova mennie, nem volt senkije! Muszáj volt hinnie, hogy a Csoda eljön.
Az ószövetségi rész az éltetõ megmentõ vízrõl szól, ami a templomból fakad. János idézete egy fürdõrõl szól, ahol az életüket akarják visszakapni az emberek, az angyal által felkavart forrásvíz által.
A beteszdai gyógyulásnak azonban semmi köze a vízhez. Jézus azt mondja, “menj”, és a beteg felkel és elmegy. Mert Jézus az élõ víz! Nincs szükség semmi másra a csodához!
A csoda elérhetõ, csak várnunk kell… csak idõ kell… csak hinni kell. És a várakozás üres idejét megtölteni tartalommal! Ez az üzenet?
Tanuljunk meg várni? Tanuljunk meg türelmesnek lenni? Tanuljunk meg idõt szánni? A mi hosszú idõnk most egy sorban-állásnyi, egy találkozásnyi, egy nagyböjtnyi… hol van ez a 38 évtõl?
Te tudsz: VÁRNI….? És ha vársz, hogyan vársz?

[Bitterné Gyöngyi, Mór]

2014. április 2. szerda
Iz 49,8-15; Jn 5,17-30

“Atyám szüntelen munkálkodik, ezért én is munkálkodom” (Jn 5,17)
Jézus és az Atya egyek, szóban, tettben, gondolkodásban. Ezt az egységet lehet dogmatikailag is értelmezni, de szerintem nem ez a lényeges. Az egység a szeretetben nyilvánul meg, a szeretet adásában, elfogadásában és áramlásában.
A szeretetben való egységnek földi megnyilvánulása a házasság, a lét- és sorsközösség felvállalása.
Az Atya azért küldte Jézust, hogy erre a szeretetre tanítsa meg az embereket, Jézus vállalta ezt a küldetést, és egyben tovább is adta nekünk, hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk.
Életünket próbáljuk meg úgy élni, hogy az minél nagyobb egységben legyen a Szeretet-Isten, az Atya elképzelésével, ne a saját akaratunkat keressük, hanem az Atyáét. Hallgassuk meg Jézus szavát, higgyünk benne, váltsuk tettekre, így tapasztalhatjuk meg a szeretet örök életét.

[Halászné Kovács Zsófia, Budapest]

2014. április 3. csütörtök
Kiv 32,7-14; Jn 5,31-47

Hiába Jézus minden erõlködése, nem tartják hitelesnek.
A hallgatóság úgy gondolja, hogy valakinek a hitelességét, csak egy másik ember igazolhatja. Jézus az Atyára hivatkozik és hosszasan magyaráz, nem értik, talán nem is akarják megérteni.
Mai szemmel is nehezen érthetõ, jobb lenne kihagyni, átugorni ezt a részt. Azért, mert kellemetlen. Azért, mert igazán hinni veszélyes, esetleg azzal jár, hogy fel kell adnom régi énemet, amit oly nehezen tudtam összerakni. Valami nagyon jó dologról, a megmentésemrõl lenne szó, de ennek túl nagy az ára.
Pedig kell a bizonyosság, pontosabban a biztonság. Az ember hinni akar valakinek és tudni szeretné a jövõjét.
Kissé fáradtan, kissé elbizonytalanodva hiszünk a színes újságok horoszkópjaiban, mert szép holnapról írnak, lesznek nehézségeink, de végül minden jóra fordul, mint a szerelmes regényekben.
Hiszünk a munkahelyi karrierben, a sikeres ember mitoszában, aki kissé átgázol a többieken, de kitartása végül is elnyeri jutalmát, az elismertséget és a pénzt.
Hiszünk a slágerek könnyed igazságában, többre nincs erõnk.
Igazából a politikusokban hiszünk, mert õk azt mondják, amit hallani szeretnénk. Persze nem az ellentábor ripacsaiban, mert azok mind hazudnak. Csak a jól kell tudni szavazni, a megfelelõ pártra, és õk mindent jóra fordítanak, nekem semmi dolgom, csak hinni.
Hinni magamban és a szerencsében.
Mennyi üres “hinni” után juthatunk el a “tenni” megváltó hatalmához, tenni, ami nekem és a másiknak is jó. Tenni Jézus tanítását és élvezni annak gyümölcseit.

[Kiss Gábor, Pilisborosjenõ]

2014**. április 4. péntek**
Bölcs 2,1a.12-22; Jn 7,1-2.10.25-30

János elbeszélésében a sátoros ünnep (szukkot) epizódja a kísértés, a kétely és az ellenségesség indulatainak hullámverésébe állítva azt mutatja meg, kicsoda Jézus.
Jézus evangelizációs cselekedeteinek útján a csodatételek után vagyunk, melyek, úgy tûnik, ugyancsak megosztották az embereket. A farizeusok a csodatételeket puszta szemfényvesztésnek, a szombati gyógyítást pedig egyenesen a Mózes-i Sabbath-törvény megszegésének látták, amiért büntetés jár - ezért is akarják elfogatni Jézust. A tanítványok számára viszont az isten-fiúság bizonyítéka volt a csodatétel, s mivel hitük csak a kézzelfoghatóban tudott bizonyságot lelni, a csodák nyilvánossá tételét s új és új megismétlését várták el Jézustól - ezért is szólítják fel a Jeruzsálembeli szukkot-ra elzarándokolni nem akaró mesterüket: “ha képes vagy ilyenekre, akkor lépj a világ színe elé”. A kishitû tanítványok mintegy kísértõként beszélnek itt Jézushoz, ami sokkal súlyosabban esik latba a mai olvasó elõtt, mint a mózesi törvényt félremagyarázó farizeusok ellenségessége, jóllehet mindkét viszonyulásnak ugyanaz a gyökere: a hit deficitje, aminek következtében egyik tábor sem ismeri fel, hogy miféle üzenetet közvetít Jézus. De a sem ide, sem oda nem tartozó jeruzsálemi nép is bizonytalan, s csak az ellentmondást látja: lehet-e az a Messiás, akinek emberi, azaz ismerhetõ származása van, akirõl mégis az látszik, hogy, mint a Messiás, felül áll a törvényen (hiszen nem fogják el, bár a törvény ellen beszél).
János elbeszélésében Jézus a hit korlátozottságának mindhárom indulati formájával szemben rendíthetetlen: a tanítványi kísértés ellenére titokban megy fel Jeruzsálembe, a farizeusi támadást érvekkel védi ki, a nép zavaros ordítozásában is kihallható kérdésre - “ki vagy te?” - sokértelmû kinyilatkoztatással felel: “az Igaz küldött, akit ti nem ismertek”. “Könnyû neki - mondanák könnyed pongyolasággal rövidre zárva a kérdéseket tanítványaim -, hisz mindent tudott már elõre és Isten állt mögötte, mi emberek meg olyan keveset tudhatunk és érthetünk, s mindegyre csak a kétely, a kísértés és az ellenségesség indulati hullámverésében állunk.”

[Berta Erzsébet, Debrecen]

2014**. április 5. szombat**
Jer 11,18-20; Jn 7,40-53

E szavak hallatára a népbõl némelyek így beszéltek: “Valóban ez a Próféta!” Mások meg: “Õ a Messiás!” De voltak, akik így vélekedtek: “Hát jöhet a Messiás Galileából? Az Írás szerint Dávid családjából s Betlehem városából kell a Messiásnak jönnie.” Így szakadás támadt miatta a nép közt. Némelyek már el akarták fogni, de senki sem vetett rá kezet. A szolgák is visszatértek a papokhoz és a farizeusokhoz. Ezek kérdõre vonták õket: “Miért nem hoztátok magatokkal?” A szolgák mentegetõztek: “Még soha sem beszélt úgy ember, ahogy ez beszél.” Erre a farizeusok megkérdezték tõlük: “Csak nem vezetett titeket is félre? Hitt-e benne valaki a tanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely mit sem ért a törvénybõl.” Egyikük azonban, Nikodémus, aki egy alkalommal fölkereste (Jézust), azt mondta nekik: “Elítél törvényünk valakit is anélkül, hogy elõször meghallgatták, s meggyõzõdtek volna róla, hogy mit tett?” De azt mondták neki: “Csak nem vagy te is galileai? Nézz utána, s megbizonyosodsz, hogy Galileából nem támad próféta.” Ezután mindnyájan hazamentek.
Elõször az egész valahogy értelmetlen és lényegtelen. Azután - néhány újra-, és hozzáolvasás után - kezd egy kicsit világosodni: az ószövetségi próféciákat, és a tekercsekben leírtakat szó szerint, precízen értelmezõ zsidók számára ennek a kérdésnek az eldöntése alapvetõ, és megkerülhetetlen.
Ha Jézus onnan jön, ahonnan megjövendölték, lehet a Messiás. Ha nem, akkor csak egy újabb próféta, akire azt mondják: “Soha ember így nem beszélt.” Pontosabban, azután, amikor nyíltan megvallja magát Isten Fiaként, és részeként, onnantól még csaló és népámító is, nemcsak egy a próféták közül, mint a mohamedánok számára.
Nekem más, könnyebb is, nehezebb is a kérdés, Jézus elfogadása, vagy tagadása nap mint nap:
Könnyebb, mert ma nem kockáztatok annyit, mint Nikodémus, ha nyíltan kiállok Érte, és tanításáért.
Nehezebb, mert nem annyit kockáztatok mint Nikodémus, ha nyíltan kiállok Érte, és tanításáért.
A végsõ kérdés: vele maradhatok-e, vagy nélküle?

[Demeczky Péter, Pilisborosjenõ]

2014**. április 6. - Nagyböjt 5. vasárnapja**
Jn 11,1-45 - Test és lélek feltámasztása

Azt gondolom, hogy jobbára annak idején is, és ma is a test feltámasztása jelentette/jelenti a legnagyobb szenzációt a leírt történetben, mint ahogy Jézus fizikai valójának feltámadása sem véletlenül alaptézise hitünknek. Mindezeken túl ezen pár gondolattal mégis arra irányítanám a figyelmet, hogy a test feltámadásával együtt jár a lélek feltámadása is! A modern orvostudománynak köszönhetõen mi is vissza tudunk már hozni “holtakat” az élõk világába, speciális újraélesztések, speciális mûtétek, donorok - és hadd ne soroljam tovább - segítségével. Mindezen szenzációk természetesen címlapokra kerülnek, s a csodával tartják határosnak az adott eseteket.
A lelkek feltámasztása mindezen túl teljesen más feladat, amelyhez teljesen más “szakemberekre” és eszközökre van szükség. A halott lélek számomra azt is szimbolizálja, hogy olyan emberrel állhatok szemben én magam is, aki nemcsak az Isten országa ügyének szempontjából halott, de még az e világot is halottként szemléli. Ezeket az embereket feltámasztani, “lelket önteni”, “lelket verni beléjük” már lehet az én feladatom is. Hit kérdése - nem pedig szakértelemé -, hogy el tudom-e hitetni elõször is magammal, hogy képes vagyok megmenteni egy lelket, valamint a kiszemelt személlyel el tudom-e hitetni, hogy többre, jobb sorsra érdemes, mint eddigi életében. Hinni valamiben és elhitetni azt a valamit, csodákra tesz képessé önmagamat és az “áldozatot” illetõen is.
Elhiszem-e, hogy a legmélyebb szakadékokból is, a halál torkából is van kiút? Elhiszem-e, hogy amíg él a hitem, addig él a remény is? Mindezeket el tudom-e hitetni esetleg másokkal is…, még ha ezen “hõstettemmel” nem kerülök is egyetlenegy címlapra sem…?

[Németh László, Sopron]

“Az ikreknek nevezett Tamás azt mondta tanítványtársainak: Menjünk mi is, hogy vele haljunk.” (Jn 11,16)

   - Mire próbálom buzdítani társaimat?
   - Menyire vagyok vevõ a hõsiességre?
   - Miért, kiért vagyok hajlandó az életemet is áldozni?

[Angel]

Achívum