Lélekváró - 2014 - 07
A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik csokorba az ország különbözõ tájairól hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2014. április 13. - Virágvasárnap
Mt 21, 1-11. - Felismerni a valódi Jézust
A mai vasárnapon az Egyház Jézus jeruzsálemi bevonulására emlékezik. Ez az utolsó vasárnap Húsvét elõtt. Amikor az elmélkedést írom, éppen Advent van, Karácsonyt várjuk…
Elsõ gondolatom az volt, hogy nem könnyû Karácsonyt várva a Húsvétkor történtekrõl elmélkedni. Sokat töprengtem arról, hogy mit írhatnék, mi az a közös pont, ami mindkét idõpontban aktuális üzenet. Próbáltam elképzelni mindkét esemény történéseit, próbáltam belehelyezkedni a cselekménybe… Arra jöttem rá, hogy mind a karácsonyi Gyermekben, mind a Jeruzsálembe bevonuló “Királyban” nehéz felismerni a valódi Jézust. Nagyon könnyen szem elõl téveszthetjük a lényeget.
Így történt ez a virágvasárnapi tömeghisztériában is. A tanítványok és a nép az önmaguk által elképzelt, megálmodott királyt látták bevonulni Jeruzsálembe. Végre minden összeállt: a tömeg ujjong, a farizeusok nem mernek fellépni, végre most elhozza Izrael számára a szabadulást, és - nem mellékesen - bizonyára õk is fontos pozíciót kapnak majd az új királyságban… Az ünneplés ennek az ideának szólt és - mint ahogy azt néhány nap múlva tapasztaljuk - a kiábrándultságuk, álomból ébredésük “jutalma”, hogy keresztre feszítik a ma még ünnepelt “királyt”.
Ha a tanítványok megértették volna Jézus tanításának a lényegét, ha felismerték volna, hogy milyen országról, milyen királyságról beszélt az elõzõ három év során, nem lett volna ez a nagy bevonulás…
A mi életünkben is veszélyes, ha a saját elgondolásunkat akarjuk “ráhúzni” Jézus személyére. Gyakran elõfordul, hogy megszületik a fejünkben, szívünkben egy - gyakran jó szándékú - elmélet, és ehhez keressük a különbözõ mondatokat a Bibliából, ehhez próbáljuk igazítani Jézus-képünket. Így teszi ezt minden egyház, minden kisebb-nagyobb keresztény közösség… és így tesszük gyakran mi is. Mégis, ha körbenézünk, azt látjuk, hogy bár ugyanahhoz a Jézushoz tartozónak mondjuk magunkat, nagyon fontos dolgokban különbözünk, és - ami a nagyobb baj - ujjal mutogatunk a másikra.
Fontos lenne felfedezni - ahogy Karl Herbst nevezi - a valódi Jézust! Fontos lenne megtisztítani a sok rárakódott elmélettõl, hagyománytól, mítosztól, és felfedezni, hogy ki is õ, mit is akart elmondani nekünk az Atyáról!
Úgy gondolom, hogy ehhez nem kis bátorságra és nyitottságra, valamint sok-sok átimádkozott, átelmélkedett idõre van szükségünk. Nekem is, Neked is, mindannyiunknak… Segítsen ebben minket Jó Atyánk!
[Schaul Árpád, Sopron]
“És igen elszomorodva mindegyikük ezt szegezte neki: Csak nem én vagyok Uram?"(Mt 26,22)
- Mennyire szeretek mentegetõzni?
- Mennyire szomorít el, ha úgy érzem, hogy az gyanúsít, aki szeret?
- Hogyan tudom figyelmeztetni azt, akirõl tudom, hogy rossz úton jár?
[Angel]
2****014. április 14. hétfõ
Iz 42,1-7; Jn 12,1-11
Mária és Júdás kontrasztja
Betániában vagyunk, Lázáréknál, egy héttel Húsvét elõtt. Jézust tanítványaival vendégül látják Máriáék. Barátság, meghittség - ugyanakkor már igen erõs a Jézus körüli feszültség.
Röviden legyünk túl azon a sajnálatos tényen, hogy Júdás árulására magyarázatot keresõ õsegyházi testvéreink felebaráti szeretetbõl ez esetben sem vizsgáztak ötösre, amint Ananiás és Szafira szörnyet halasztásakor sem (Apcsel 5,1-).
Márknál még csak áruló, aki “vezessétek el óvatosan” szavakkal még emberi hangra is képes. Máténál már pénzt is elfogad, Jánosnál pedig kifejezetten sikkaszt is. Nem látták meg benne a csalódott embert…
Mária a pazarló szeretet példája. A Himalájáról származó igen drága olajjal és hajának törlõ kendõként használásával messze túlteljesíti a vendéglátó lábmosási kötelességét. Szívének hangjára hallgat és okoskodás nélkül veszi körül szeretetével drága Mesterét.
Júdás okos érvelésû kötözködéssel pénztároskodik. Okos, hiszen a jézusi tanítással teljes harmóniában képviseli az adás törvényt. A karitatív gyakorlatuktól herdálóan eltérõ magatartás irritálja, és szóvá is teszi. Közös kasszájuk kezelõjeként valószínû, hogy õ volt a legalkalmasabb gazdaságis a tanítványok között, egyedüli júdeaiként, a forró vérû, herdáló galileaiak között.
Jézusunk Mária mellé áll a jelen helyzetben. Vannak élethelyzetek, mikor a szeretet túllép a bevett magatartáson. Ilyenek az ünnepek, ilyen a szerelem, ilyen az életveszély… Pazarlás, herdálás az, ha rendkívüli helyzetben túlcsordul a szeretetünk? Nem gondolnám. Van ideje a rászorulók megetetésének, van ideje a túlcsorduló szeretetnek. A szeretet gyakorlásában természetesen emberi, mikor koncentrikus körökben mûködünk: a szívünk belsõbb körében lévõk jobban részesülnek jótetteinkbõl, mint a külsõbb körökben lévõk. A veszély abban van, ha önzés (ÉN), kollektív önzés (családom), közösségi önzés (Bokor) kiüríti adakozásunk kereteit. “Szeresd külsõ köreidet annak alapján, ahogyan belsõbb köreidet szereted.”- mondhatnák Jézus szavait kicsit átírva.
Szeretettek és szegények mindig lesznek körülöttünk. Értük élésünk idõ-energia-pénz gazdálkodása jó lenne, ha csakis rajtunk fordulna, és nem a külsõ elvárásokon (illendõség), külsõ rámenõs nyomulásokon (koldus), aszketikus önfegyelemre épülõ másokat “nevelni” akaráson (mi ez a pazarlás?).
Az Isten Országa rajtunk fordul: szívünkkel látó, eszünkkel megfontolt mûködésünkön. A kettõ harmóniáján…
[Király Ignácz (Náci), Érd]
2****014. április 15. kedd
Iz 49, 1-6; Jn 13,21-33,36-38
Az újszövetségi evangélium két tanítványt emel ki: Júdást az “árulót” és Pétert a “megtagadót”.
Melyik a “jobb”: felvállalni a fekete bárány szerepét, vagy ígérni és azt nem betartani?
“A falat után rögvest belészállt a sátán.” Jézus csak ennyit mondott neki: Amit tenni akarsz, tedd meg mielõbb! - lehet, hogy ezt a mondatot nem is Júdásnak, hanem a sátánnak mondta Jézus? Júdás ezért nem szabadkozott, csak távozott?
A tanítványok akkor voltak igazán elhivatottak és erõsek, amikor Jézus, a Mester is velük volt. Hiszen erõt adott nekik. Péter is akkor érezte magát erõsnek, amikor Jézus a közelében volt: “Az életemet adom érted” -akkor biztosan úgy érezte, mert a Mester karizmája erõssé tette õt. Határozottsága és bátorsága mindjárt alább hagyott késõbb, mikor a poroszló kérdõre vonta.
Mi sosem gyengülünk el? Sosem tagadtuk meg az elveinket? Vallásunkat? Jézust?
Gyávaságból? Érdekbõl? Gyengeségbõl?
Tégy minket erõssé, hogy mi is erõsíthessünk másokat, a környezetünket.
[Gyõrfyné Király Cili, Budapest]
2****014. április 16. szerda
Iz 50,4-9a; Mt 26,14-25
Az Úr hûséges szolgájáról (saját magáról) szól a próféta.
Nekünk is megadta a nyelvet. Mi is megkaptuk az Úr szavának hallását. Ez nem csak azt jelenti, hogy hallhatjuk a szentmisében pap által az Õ szavát. Ezt sokan - remélem egyre többen - átéljük legalább minden vasárnap és ünnepnap. De nekünk, akik Jézus által keresztények, katolikusok vagyunk és még megkaptuk a Szentlélek kegyelmét is, nekünk hallani kell az Isten szavát a hétköznapokban, a mindennapi munkában, örömben, szenvedésben. Õ szól hozzánk! Nemcsak a templomban, a megszentelt helyen, de máskor is. Halljuk meg!
Add Uram, hogy meghalljuk! Sõt! A Szentírást is értenünk, ‘hallanunk’ kell! Segíts Uram minket ebben!
“Nem álltam ellen” … Ne álljunk ellen: Ne csak a szentmiséken éljük át az Úrral való találkozást, beszélgetést, hanem a mindennapokban is ! Nehéz ez! Sok családi, baráti, munkahelyi program, feladat áraszt el bennünket, közben sokszor elfutunk az Úr szava mellett. De akkor is igyekeznünk kell, igyekeznünk, hogy az Õ szavát keressük.
Segíts Uram minket!
Verik, tépázzák a prófétát, és Õ engedi. Minket is vernek, tépáznak! Talán nem a szó szoros értelmében, de vernek, tépáznak: Egyre több és több munkahelyi feladat, egyre több ellenfél, egyre több támadás nyíltan a hitünk ellen, egyre többet érezzük mások ellenszenvét, oly nehéz embernek maradni! Akkor még hagyjam is magam?! Még ezt is? Nem vagyok próféta!
DE: “Isten, az Úr megsegít,” Hoppá!!! Hát nem hiszem el, hogy megsegít? Hát nem mindenható az Úr?!!! DE BIZONY AZ! Hát akkor bízzuk rá magunkat! “Közel van” “Isten, az Úr siet segítségemre, Ki ítélhet el ?” Hát bízzunk benne! Segít nekünk is nemcsak a prófétáknak, szenteknek, apostoloknak, nekünk is! Hát akkor hajrá! Akkor nem félek! Teszem, amit az Úr kér! Akkor minden jó lesz!!!
Ugye sokszor éreztétek ezt! Hát éljük át minél többször!
Köszönjük Uram!
Júdás árulása. Szörnyû tett! Borzalom! Ilyet én nem tennék! Pfuj!
Biztos, hogy nem tettem ilyet soha? Nem hát! De a szemlesütés, amikor KATOLIKUS hitünket szidják, az nem az? Amikor nem menten misére ünnepen, az nem az? Amikor keresztény társamat szidom mások elõtt ,,jogosan, az nem az? Amikor haraggal a szívemben lépek az Úr elé ( a templomba lépés), az nem az? Amikor a szentmise után szétrebbenünk, mint az idegen, összeverõdött verébcsapat, az nem az?…….azt hiszem mégis csak árulás az…..Hát nem vagyok szent…
De ezeket megbocsátja az Úr, ha rendben elvégzem a szentgyónást! Hát Júdás!? Biztos, hogy jogunk van elítélni korunk júdásait?! Miénk az ítélet?! NEM! Hát ezt is lássuk legalább néha Júdás árulásában!
Segíts Urunk Jézus, Atya - Fiú - Szentlélek, hogy ne botoljunk, hogy ne áruljunk el, hogy példa lehessünk!
Az utolsó vacsorán Jézus megmutatja az árulót.
Jézus tudta! Már elõre tudta! Már a teremtéskor tudta! Hû, de szomorú! Mégis szeret minket!
Ez a lényeg: Az Õ szeretete végtelen! Végtelen! Bízzunk benne! Bízzunk szeretetében és igyekezzünk a fõparancs szerint élni és tanúi lenni. Legalább igyekezzünk!
Segíts Uram, hogy jobbá váljak! Segíts minket Uram! Áldott a te neved! ÁMEN!
[Schindele Antal, Székesfehérvár]
2****014. április 17. Nagycsütörtök
Kiv 12,1-8.11-14; 1Kor 11,23-26; Jn 13,1-15
Jézus ekkor már elõre tudta mi fog vele hamarosan történni, mégis folytatta útját. Folytatta, amit elkezdett gondolataival, tetteivel és tanítványaival. Talán élete meghatározó cselekvései az utolsó napokban történtek meg. Így van ez az utolsó vacsorával is.
Jézus vacsora elõtt megmossa tanítványai lábát. Azokat a lábakat, amik Õt követték, ínségben és bõségben, szeretetben és üldöztetésben. Azokat a lábakat, amik az út porától koszosak és kérgesek voltak. Amiket a saru vörösre dörzsölt. Ezeket a lábakat mosta Jézus. Jézus, a mesterük. A mester ezzel a tevékenységével lesz velük egy, ezzel a tevékenységgel mutatja azt meg, hogy az emberek/keresztények egyenlõk mindenki elõtt, egyenlõk Isten elõtt. Nincs hierarchia gazdag és szegény között, nincs rangsor.
Egyszerû és puritán módon mossa meg lábukat, vízzel és törli le kendõvel. Talán nem is a lábmosáson van a legfõbb hangsúly, hanem, hogy Jézus a halálban is Istent és embereket szolgálta, akkor a tanítványok (mi) sem tehetünk másképp. Ha, kell, megalázkodik, mint tette azt a lábmosáskor is. Megalázkodott, hiszen addig vezetõjük, és uruk volt, most pedig, mint szolga, õ mossa tanítványai lábát. Egy lesz velük, mint késõbb Õ az Atyával. Jézus szeretete - a halálával, feláldozásával mérhetõ, vagy épp mérhetetlen, az az áldozat, amit mi talán soha nem érthetünk meg. Jézus áldozatával, alázatával elhozta a szeretetet, az elfogadást, a megbocsájtást a világba.
- Atyám, le tudok térdelni?
- Tudok kendõt kötni és szolgálni?
- Tudok elõítélet és mérlegelés nélkül élni?
Úgy érzem, van még mit tennem, fejlõdni!
[Fekete-család, Székesfehérvár]
2014. április 18. Nagypéntek
Iz 52,13-53,12; Zsid 4,14-16;5,7-9; Jn 18,1-19,42
Minden évben végigolvassuk ilyenkor ezt a szentírási részt, végiggondoljuk, szörnyülködünk a kivégzés módján, sajnáljuk Jézust és a magukra maradt tanítványokat. Megállunk egy pillanatra, de tovább is lépünk, hiszen nincs vége mindenne , gondoljuk: van feltámadás, bele sem kell halni az egészbe! Vagy csak napirendre térünk, és megy tovább az élet.
A kérdés azonban az, hogy helyébe lépünk-e valakinek, aki elõttünk járt? Kiállunk-e a hitünkért, elveinkért, vagy maradunk és félelembõl, lustaságból, megtagadjuk azokat? Az esendõ Péter túl tudott lépni félelmén, felkészületlenségén és bár megtagadta Jézust, összeszedte magát és a megtapasztalt igazságot hirdetni kezdte. Jézus halála rádöbbentette arra, hogy rajta a sor, nem másra kell várnia!
A mindennapok kényelme és eltérítõ sodrása velünk is könnyen kimondatja a megtagadást! Ezt akarjuk? Vagy készek vagyunk arra, hogy amikor itt az ideje, felvállaljuk a nehézségekkel, megpróbáltatásokkal, kereszttel járó Krisztus-követést?
[Cseh András, Székesfehérvár]
2014. április 19. Nagyszombat
Róm 6,3-11; Mt 28,1-10
Jézus feltámadása mindnyájunk számára a legnagyobb örömhír, az önfeláldozása által juthatunk el az üdvösségre. Hiszen értünk halt kínhalált a keresztfán, de harmadnapra feltámadt, felépítve a lerombolt templomot, és az asszonyoknak mutatkozott meg elsõnek. Mária Magdolnának és a másik Máriának, azoknak, akik végigkísérték õt, az egész életútján és hittek benne. Ezek az asszonyok vasárnap reggelén is épp az õ sírját szerették volna gondozni, de a nyitott sírhelynél az elgördített kövön ülõ Úr angyalával találkoztak, aki hírül adta nekik Jézus feltámadást. Ez a bibliai rész hihetetlenül fontos mindnyájunk számára, hiszen ebben közli az angyal az örömhírt, Jézus Krisztus feltámadását. Szerintem árulkodó, hogy az angyal és Jézus is úgy szólítja meg az asszonyokat, hogy “Ne féljetek!”, mert a lelke mélyén minden ember fél, az asszonyok is féltek, hogy vajon mi történhetett Jézussal, nem akartak hinni a szemüknek. Mekkora megnyugvást jelenthetett számukra, amikor az angyal szavai után a saját szemükkel is látták a valóban feltámadt Jézust, aki ráadásul azt a feladatot is rájuk bízta, hogy adják hírül az apostoloknak is, amit õk láttak.
Jézus feltámadása a keresztség szentségében nagyon mélyen jelen van, hiszen a keresztség révén mentesek leszünk az áteredõ bûntõl és megkeresztelkedünk a Jézus Krisztussal való közös halálra, azaz a feltámadásra. Halálunk után rajtunk se fog tudni uralkodni a bûn, a bánat, a testi gyötrelem, ahogy Krisztuson se tud, hiszen a mennybe költözött a második eljöveteléig, azaz a világ végéig. A bûneinktõl csak az után tudunk felszabadulni, hogy üdvözültünk, de ahhoz elõbb Istennek tetszõ életet kell élni. A mai kor emberének ez különösen is nehéz, hiszen egy egyre jobban szekularizált világban élünk, melyben a külsõ zajoktól néha nehéz meghallani az Úr hívó szavát. Húsvét ünnepén mégis meg kell próbálnunk és rá kell jönnünk arra, hogy Jézus Krisztus halála és feltámadása a világ legnagyobb csodája.
[Molnár Veronika, Székesfehérvár]
2014. április 20. - Húsvétvasárnap
Mt 28,1-10 - Asszonyok a sírnál
Az élet nagy pillanatai: a születés és a halál az asszonyokra van bízva. A bábákra és a siratóasszonyokra. Talán õk képesek leginkább elfogadni a megváltoztathatatlant, amikor nincsenek érvek, meg akarat, meg “csak azért is”, meg “majd én megoldom”. Ezekben a pillanatokban csak a teljes jelenlét és odaadás lehetséges. Az átmenet pillanatai ezek. A nem-létbõl a létbe, illetve a létbõl a nem-létbe. Kísérõk õk, a megtestesülés és az átlényegülés kísérõi.
Így érthetõ, hogy Jézus sírjánál is õk jelentek meg elõször. A test gondozása, ellátása a halál után legalább olyan fontos, mint a fürdetés és a pólyázás a világrajövetel után. A végsõ gondozást akarták elvégezni, a test utolsó rendbetételét. Vitték könnyeiket és olajos edényeiket. Szótlanul, lehajtott fejjel, már megkezdve magukban a sirató dalokat, lépkedtek a sír felé. Három év élményeit, tapasztalatait, tanítását vitték magukkal. Fájdalmukat akarták kisírni, csalódottságukat, reményveszettségüket.
És ebben a kiüresedett lelkiállapotban mi az, ami megtörténhet? A csoda! Egy angyal egy hírrel, és már repült is a lélek. Elmúlt a csalódottság, a fájdalom, a reményvesztettség. Egy villanásra átváltozott minden. A jelenlétet megtöltötte az öröm. És az örömben létrejött a találkozás. A Feltámadott lépett eléjük.
Az asszonyok a sírnál nagy utat jártak be. A teljes elveszettség állapotából átléptek a túláradó öröm állapotába. És ezt a hírt vitték, vitték, vitték… és ma is így hisszük. Az Úr feltámadott!
[Csizovszki Zsóka, Ágfalva]
“Még egyáltalán nem értették az Írást, hogy fel kell kelnie a holtak közül.” (Jn 20,9)
- Milyen következtetésekre jutok a tapasztalataim révén? Miben?
- Mennyire táplálják a tapasztalataim a meggyõzõdésemet?
- Mi juttat hitre, bizalomra? Miért?
[Angel]
