Lélekváró - 2014 - 08
A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik csokorba az ország különbözõ tájairól hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2014. április 20. - Húsvétvasárnap
Mt 28,1-10 - Asszonyok a sírnál
Az élet nagy pillanatai: a születés és a halál az asszonyokra van bízva. A bábákra és a siratóasszonyokra. Talán õk képesek leginkább elfogadni a megváltoztathatatlant, amikor nincsenek érvek, meg akarat, meg “csak azért is”, meg “majd én megoldom”. Ezekben a pillanatokban csak a teljes jelenlét és odaadás lehetséges. Az átmenet pillanatai ezek. A nem-létbõl a létbe, illetve a létbõl a nem-létbe. Kísérõk õk, a megtestesülés és az átlényegülés kísérõi.
Így érthetõ, hogy Jézus sírjánál is õk jelentek meg elõször. A test gondozása, ellátása a halál után legalább olyan fontos, mint a fürdetés és a pólyázás a világrajövetel után. A végsõ gondozást akarták elvégezni, a test utolsó rendbetételét. Vitték könnyeiket és olajos edényeiket. Szótlanul, lehajtott fejjel, már megkezdve magukban a sirató dalokat, lépkedtek a sír felé. Három év élményeit, tapasztalatait, tanítását vitték magukkal. Fájdalmukat akarták kisírni, csalódottságukat, reményveszettségüket.
És ebben a kiüresedett lelkiállapotban mi az, ami megtörténhet? A csoda! Egy angyal egy hírrel, és már repült is a lélek. Elmúlt a csalódottság, a fájdalom, a reményvesztettség. Egy villanásra átváltozott minden. A jelenlétet megtöltötte az öröm. És az örömben létrejött a találkozás. A Feltámadott lépett eléjük.
Az asszonyok a sírnál nagy utat jártak be. A teljes elveszettség állapotából átléptek a túláradó öröm állapotába. És ezt a hírt vitték, vitték, vitték… és ma is így hisszük. Az Úr feltámadott!
[Csizovszki Zsóka, Ágfalva]
“Még egyáltalán nem értették az Írást, hogy fel kell kelnie a holtak közül.” (Jn 20,9)
- Milyen következtetésekre jutok a tapasztalataim révén? Miben?
- Mennyire táplálják a tapasztalataim a meggyõzõdésemet?
- Mi juttat hitre, bizalomra? Miért?
[Angel]
2014. április 21. Húsvéthétfõ
ApCsel 2,14.22-32; Mt 28,8-15
Jézus visszatért közénk! Ismét köztünk jár, beszél velünk, jó tanácsokat osztogat! Feltámadott! S mi azóta is évrõl évre megünnepeljük ezt. Évrõl évre böjtöt tartunk, felkészülünk lélekben a halálára, majd a feltámadására, várjuk a nyulat, tojásokat festünk, és elmegyünk a húsvéti szentmisére.
Most azonban hamarosan véget ér az ünnep, és minden megy majd tovább a régi kerékvágásban. A sütemények lassan elfogynak, a munkahelyeken már vár a papírmunka, az iskolákban a zh-k, dolgozatok, a bevásárlás, a mindennapi tennivalók, s a mályvacukor-keverõ gép is éppúgy keveri tovább a mályvacukrot, mint eddig. Már nem érünk rá ünnepelni. Élnünk kell. De ez így is van jól. Megemlékeztünk a földtörténet egyik legnagyobb csodájáról, ennél többet nem is tudunk tenni. Egyvalamit azonban tudunk másképp csinálni. Ami csak rajtunk áll. Amit eddig is minden évben megpróbáltunk, és újra meg újra nem sikerült. És ami akármikor sikerülhet. Valahol, a lelkünk legmélyén, eltemetve a sok rárakódott világ-szenny alatt, a sok munka és tennivaló mögött: megõrizni az ünnepet! Megõrizni az örömhírt. Ami néha-néha - ha igazán át tudjuk érezni - mosolyt csalhat az arcunkra. És ha ez történik - akkor már meg is történt az, amit Jézus akart: hogy a jókedvet, az örömöt vigyük el a falakon kívülre is, a nagyvilágba! Ezért vagyunk itt, ezért jött el Jézus! Tesszük tovább a dolgunkat, és reménykedünk benne, hogy jövõ héten, és azután, és amikor csak akarjuk, újra meg újra találkozhatunk Jézussal, amint azt õ maga mondta ebben a szentírási részben: “Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy térjenek vissza Galileába, ott majd viszontlátnak!”
Nem, nincs okunk félni! Térjünk vissza a hétköznapokhoz, és reménykedjünk benne, hogy viszontlátjuk Jézust! Bárhol, bármikor.
[Singer Judit, Székesfehérvár]
2014. április 22. kedd
ApCsel 2,36-41; Jn 20,11-18
Péter pünkösdkor beszél a Názáreti Jézusról. Az egybegyûltekben a beszéd hatására felidézõdnek a történtek, és fájdalom járja át a szívüket, a cselekedeteik miatt. Péter új utat, életet ajánl fel a bûnbánat, a megtérés, a szentlélek ajándékaként. Ennek hatására, - az írás szerint - tömegesen csatlakoztak a tanítványokhoz az emberek, mintha csoda történt volna.
Talán mi is sokszor gondoljuk azt, hogy ha valami csoda, valami bizonyosság, valami megrengetõ történne, akkor az emberiség, - köztük mi is- végre megtérne. Én azt gondolom, hogy csak a napról-napra történõ jobbá levés, az Istenhez egyre közelebb kerülni akarás, a felismert igazságok megélése és az errõl való tanúságtevés segít bennünket az új élet, a szeretet országának megtalálásában. Ne a csodát várjuk, hanem halljuk meg, lássuk meg, éljük át a hétköznapokban Isten hívását, ölelését!
[Magyar László, Székesfehérvár]
2014. április 23. szerda
ApCsel 3,1-10; Lk 24,13-35
Az emmauszi úton
Nem is olyan könnyû azonosulni olyan eseménnyel, ill. átélni olyan történetet, amelynek ismerjük az elejét és a végét, az elõzményeit és a kifejletét.
Mégis a tanítványság tudatával, a szeretetmegtapasztalás élményeivel elindulunk azon az emmauszi úton, és beszélgetünk. Néha optimistán, néha borúsan, néha apró, néha életbe vágó dolgokról: reményeinkrõl, hitünkrõl, életrõl és beteljesülésrõl, megváltottságunkról. S miközben egyre jobban átjár minket Jézus tanítása, beszélgetéseket és imákat mentoráló jelenléte, meghívjuk magunkhoz, legyen részese életünknek. Õ ott kenyeret tör és oszt, közösséget alkot belõlünk; az emberek felé fordítja tekintetünk és igazi szeretetélményeket ad; a sebek nyalogatása helyett a sebek gyógyítására képesít; jó szándékú ténykedéseinket mennyei kincsekké formálja.
És megnyílik a szemünk, és ettõl rendesen átmelegszünk. Kicsit barátságosabbak és konstruktívabbak leszünk. Örömmel mesélünk egymásnak a szeretet történéseirõl, aktuális hivatásbeli lehetõségeinkrõl. Isten felismerésétõl szívünk lángra gyúl, a lelkesedés nem ismer határokat, és talán elfeledjük kicsinyességeinket is.
Uram add, hogy jó tanítványaid lehessünk és személyesen is átéljük az emmauszi út tanulságait!
[Rozsics Gábor, Székesfehérvár]
2014. április 24. csütörtök
ApCsel 3,11-26; Lk 24,35-48
A Szentírásban sokszor olvassunk, hogy a tanítványok Jézust nem ismerték fel. A “vízen járás” történetében például kísértetnek gondolták elõször (Mt 14,26), ebben a szakaszban pedig szellemnek. Igazából a mi életünk is arról szól, hogy keressük Jézust: ki is õ valójában. És néha nem ismerjük fel, hanem ijesztõnek, taszítónak látjuk õt az elsõ pillanatban. Mert úgy gondoljuk, hogy amiben benne van a szenvedés lehetõsége, az nem jöhet Jézustól. A dolgok akkor kerülnek a helyükre, ha képesek vagyunk Jézust annak látni, aki õ valójában.
Ha bántanak bennünket, ha valamiben sérelmet szenvedünk, akkor sebet kapunk, és ez fájdalmas számunkra. A megváltás a gyógyulást jelenti a sebeinkbõl. Ez csak úgy lehetséges, ha félre tudjuk tenni, el tudjuk engedni személyes sértõdöttségünket - és a helyzet fájdalmasságát mégis, ez után is megengedjük magunknak. Dietrich Koller német teológus írta, hogy Jézus képes volt sértõdöttség nélkül szenvedni. (“Leiden, ohne beleidigt sein.”) (Lásd Lk 23,34) A gyógyulás csak így mehet végbe. Különben a fájdalmunkban gyógyulás helyett csak önmagunk, csak sértõdöttségünk körül fogunk forogni. Ezért lett Jézus megváltó, és ez az a felismerés, amelyre szükségünk van nekünk is “a vétkek megbocsátása végett” (Lk 24, 47).
Néhány napja, egy lelkigyakorlaton ismerkedtem meg a fenti gondolatokkal. Akkor a szentmisében különösen is mélyen hatottak rám a negyedik eucharisztikus ima szavai, miszerint Krisztus “feltámadásával legyõzte a halált, és újjáteremtette az életet”.
[Tanos Gábor, Székesfehérvár]
2014. április 25. péntek
ApCsel 4,1-12; Jn 21,1-19
ApCsel 4,1-12: Egy életkép részesei vagyunk.
Péter és János egy csodatevésük kapcsán Jézusról tanítanak a Templomban.
Ennek híre hamar eljut a fõpapokhoz is, akik azt hitték, hogy Jézus kereszt halálával elintéztek egy számukra kényes mozgalmat.
Az újonnan kialakult helyzet kezelése nem tûr halasztást, ezért még aznap este letartóztatják õket.
Másnapra összeül a teljes elöljáróság, fõpapság, írástudók fõtanácsa, hogy kérdõre vonják az apostolokat: “miféle hatalommal, kinek a nevében” teszik azt, amit tesznek.
Péter - Szentlélekkel eltelve - értelmez, tanít, majd tanúságot tesz: “nincs más üdvösség senki másban” csak Jézus Krisztusban.
Ez a magabiztos fellépés elbizonytalanítja az egész elöljáróságot és fõpapságot, amint ez a késõbbiekben kiderül.
A történet nekünk szóló üzenete az, hogy a Jézusért vállalt szorongattatásban segítségünkre van a Szentlélek.
Jn 21,1-19: János evangelista egy újabb életkép leírásával kívánja szemléltetni és igazolni Jézus feltámadását, Péter megbízatását.
A tanítványok többsége jelen van. Péter kezdeményezésére halászni mennek. Mint már oly sok esetben, ez a halászat is sikertelenül végzõdne .A kikötés elõtt azonban egy - a parton álló - ember felszólítására ismét kivetik hálójukat és egy csodálatos esemény következik be. Rengeteg, szám szerint százötvenhárom halat fognak ki.
A helyzetet a tanítványok közül János értelmezi és odaszól Péternek: az Úr az. Erre õ a bárkából kiugorva elsõként a partra siet.
Életszerû a folytatás is: Jézus halat süt étkezéséhez, és a tanítványokat is evésre invitálja az éppen kifogott halból.
Õk készségesen csatlakoznak. Jézustól még kenyeret is kapnak.
Kimondatlanul már senki számára nem kérdéses, hogy az Úr az.
Ez az életkép szemlélteti és bizonyítja Jézus test szerinti feltámadását.
A halfogásban bekövetkezett fordulat igazolja Jézus személyét, hisz az Õ bíztatására következik be a csoda.
Az együtt étkezés a test szerinti feltámadás tényét igazolja.
A történetnek azonban még nincsen vége, Jézusnak még egy “tisztázni valója” van Péterrel: “szeretsz engem?”
Ezzel a párbeszéddel rendezõdik le a háromszori megtagadás ügye.
Ugyanakkor a jelenlevõk eligazítást kapnak a folytatásra vonatkozóan: “legeltesd juhaimat”.
A továbbiakban Péter te tartsd egyben a tanítványokat, viseld gondjukat, ahogy én tettem.
Jézus ugyanakkor nem hagy kétséget arról, - hogy mindennek ellenére - milyen halál vár Péterre.
[Tõkés László, Székesfehérvár]
2014. április 26. szombat
ApCsel 4,13-21; Mk 16,9-15
Fõtanács elé citálva
Péter és János apostolokat a fõtanács elé idézték, letartóztatták, mert a béna koldus meggyógyítása után Jézusról tettek élõ bizonyosságot, és szavaiknak nagy volt a hatása. A fõtanács tagjai meglepõdtek, amikkor megtudták, hogy Péter és János írástudatlan emberek.
A tanúságtételhez nem betûismeret, hanem Jézus-ismeret kell. A két tanítvány bátor, határozott, erõvel elmondott tanításán átragyogott az Úr valóságos ereje. Felismerhetõ volt rajtuk, hogy Jézushoz tartoztak. Az Úr pedig a tanulatlan, írástudatlan emberekbõl bátor, szókimondó tanúságtevõket formált.
Jézus kicsi közössége, és annak is két tanítványa elbizonytalanította a zsidó, nagyhatalmú bíróságot. Péter és János bátor volt és határozott. Ellenfeleik ehhez nem voltak hozzászokva, álmélkodtak és tétováztak.
Az elkötelezett tanítványt senki el ne némíthatja. Fenyegetheti, büntetheti, de a meggyõzõdés szabadon szárnyal.
Péter és János álláspontja világos: “Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.” A hatalom emberei pedig a tényeket szeretnék eltüntetni, és a Lélek embereit elhallgattatni.
A zsidó nagytanácsnak mire volt hatalma? A büntetésre, tiltásra, korlátozásra (mint minden rossz hatalomnak).
A tanítványoknak pedig hatalma volt a tanításra, gyógyításra, tanúságtételre. Ezért gyõzték le a nagyhatalmú bíróságot, ezért kerültek ki gyõztesként a látszólag egyenlõtlen küzdelembõl.
A Jézus Krisztussal való kapcsolat mindenkit feljogosít a tanúságtételre.
A legszebb tanúságot egy foglalkozására nézve lakatos férfitól hallottam, aki nem végzett iskolákat, nem volt otthon a tudományokban, de Jézus Krisztust mélyebben ismerte mindenkinél. Szavai megragadóbbak és hatékonyabbak voltak, mint a magas-teológia állításai.
Sok Lélekkel telített, Jézust ismerõ, az evangéliumot erõvel hirdetõ tanítványra van szükség. Õk legyõznek minden akadályt, és gyõztesen kerülnek ki, az egyházi-, világi hatalommal vívott küzdelembõl.
[Vincze József, Pér]
2014. április 27. - Húsvét 2. vasárnapja
Jn 20,19-31 - Kétely és hûség
Eredetileg ezzel a szakasszal ért véget János evangéliuma, a további versek utólagos betoldások. Ennek megfelelõen formailag szépen kidolgozott, fontos mondanivalót hordozó szakasszal van dolgunk. János evangéliuma különben is kiemelkedik irodalmilag a többi közül, számtalan csodás történettel és Jézus szájába adott, szerethetõ gondolattal ajándékozza meg olvasóját, olyanokkal, amelyek egy életre az ember lelkébe vésõdnek. Ezekbõl itt is akad bõséggel, elég, ha csak az “amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” mondatra gondolunk, vagy a “Boldog, aki nem lát, és mégis hisz”-re, amelyet szellemesen olykor kilencedik boldogságnak is mondanak. Azt is megtudjuk, hogy az apostolok féltek, és bezárkóztak. Együtt féltek, egymást erõsítve/gyengítve.
Ebbe a reményvesztettséggel átitatott enteriõrbe lép be Jézus, és a Közel-Keleten elterjedt legszebb köszöntéssel (“Békesség veletek!”) köszönti barátait.
A történet egyik fõszereplõje Tamás apostol, akinek a karakterét János evangélista rajzolta meg a számunkra, az õ írása nyomán emelkedik ki a többi apostol közül. “Az iker”, “a hitetlen”. Ez utóbbi különösképp rajta ragadt, közszót is képeztünk belõle: tamáskodik, amit arra mondunk, aki kételkedik valamiben. Kaphatott volna más jelzõket is, a bátort és a hûségest, mert korábban ezzel tüzelte elbizonytalanodott társait: “Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt!” (Jn 11,16). Az utókor azonban így bánt el Tamással.
Sokan ma is úgy gondolják, hogy nem helyénvaló a kételkedés. Azt is gyakorta tapasztalhatjuk, hogy már egy-egy kérdés feltevése is gyanút kelt. Mindig voltak, ma is vannak olyanok, akik szívesen birtokolják a válaszadás jogát, legtöbb esetben a kérdezését is. Jézus azonban nem ilyen.
Tamás példája arra mutat rá, hogy a kételkedés távolról sem azonos a hûtlenséggel. Az apostol minden bizonnyal csalódott (de ezzel aligha van egyedül), mégis kitart, nem válik árulóvá, még abban az értelemben sem, hogy csendesen hazamegy a családjához, holott ezt nyilvánvalóan megtehetné. Tamás marad, mert hûséges, mert szereti az Urat, akiért meghalni is kész volt, és akit a többiekkel együtt, neki sem sikerült maradéktalanul megértenie.
Jézus tudja mindezt. Ahogy azt is, hogy nemcsak Tamásban támadt kétely, de egyedül õ volt az, aki mert ennek hangot is adni. És az Úr utánamegy, mint a jó pásztor az elveszett bárányának. Neki õ is épp olyan fontos, mint a többi apostol. Az õ országában neki is helye van. Milyen különös, hogy a magdalai Mária, a leghûségesebb, nem érintheti meg, de Tamás, a “hûtlen” igen. Ha ez az ára az õ útra találásának, hát legyen!
Tamás Jézus-élménye ezért radikálisan személyes. Övé a tizedik boldogság: Boldog, aki olykor kételkedik, kérdezni bátor, mégis hûséges marad urához (övé lesz a megtapasztalás).
[Szabó András, Sopron]
“Amikor ezt mondta, rájuk fújt és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket.” (Jn 20,22)
- Milyen szellemiség tölt el?
- Milyen küldetést érzek magamban?
- Tudok- e küldetést továbbadni? Kinek? Mire?
[Angel]
