Lélekváró - 2014 - 09
A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik csokorba az ország különbözõ tájairól hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2014. április 27. - Húsvét 2. vasárnapja
Jn 20,19-31 - Kétely és hûség
Eredetileg ezzel a szakasszal ért véget János evangéliuma, a további versek utólagos betoldások. Ennek megfelelõen formailag szépen kidolgozott, fontos mondanivalót hordozó szakasszal van dolgunk. János evangéliuma különben is kiemelkedik irodalmilag a többi közül, számtalan csodás történettel és Jézus szájába adott, szerethetõ gondolattal ajándékozza meg olvasóját, olyanokkal, amelyek egy életre az ember lelkébe vésõdnek. Ezekbõl itt is akad bõséggel, elég, ha csak az “amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” mondatra gondolunk, vagy a “Boldog, aki nem lát, és mégis hisz”-re, amelyet szellemesen olykor kilencedik boldogságnak is mondanak. Azt is megtudjuk, hogy az apostolok féltek, és bezárkóztak. Együtt féltek, egymást erõsítve/gyengítve.
Ebbe a reményvesztettséggel átitatott enteriõrbe lép be Jézus, és a Közel-Keleten elterjedt legszebb köszöntéssel (“Békesség veletek!”) köszönti barátait.
A történet egyik fõszereplõje Tamás apostol, akinek a karakterét János evangélista rajzolta meg a számunkra, az õ írása nyomán emelkedik ki a többi apostol közül. “Az iker”, “a hitetlen”. Ez utóbbi különösképp rajta ragadt, közszót is képeztünk belõle: tamáskodik, amit arra mondunk, aki kételkedik valamiben. Kaphatott volna más jelzõket is, a bátort és a hûségest, mert korábban ezzel tüzelte elbizonytalanodott társait: “Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt!” (Jn 11,16). Az utókor azonban így bánt el Tamással.
Sokan ma is úgy gondolják, hogy nem helyénvaló a kételkedés. Azt is gyakorta tapasztalhatjuk, hogy már egy-egy kérdés feltevése is gyanút kelt. Mindig voltak, ma is vannak olyanok, akik szívesen birtokolják a válaszadás jogát, legtöbb esetben a kérdezését is. Jézus azonban nem ilyen.
Tamás példája arra mutat rá, hogy a kételkedés távolról sem azonos a hûtlenséggel. Az apostol minden bizonnyal csalódott (de ezzel aligha van egyedül), mégis kitart, nem válik árulóvá, még abban az értelemben sem, hogy csendesen hazamegy a családjához, holott ezt nyilvánvalóan megtehetné. Tamás marad, mert hûséges, mert szereti az Urat, akiért meghalni is kész volt, és akit a többiekkel együtt, neki sem sikerült maradéktalanul megértenie.
Jézus tudja mindezt. Ahogy azt is, hogy nemcsak Tamásban támadt kétely, de egyedül õ volt az, aki mert ennek hangot is adni. És az Úr utánamegy, mint a jó pásztor az elveszett bárányának. Neki õ is épp olyan fontos, mint a többi apostol. Az õ országában neki is helye van. Milyen különös, hogy a magdalai Mária, a leghûségesebb, nem érintheti meg, de Tamás, a “hûtlen” igen. Ha ez az ára az õ útra találásának, hát legyen!
Tamás Jézus-élménye ezért radikálisan személyes. Övé a tizedik boldogság: Boldog, aki olykor kételkedik, kérdezni bátor, mégis hûséges marad urához (övé lesz a megtapasztalás).
[Szabó András, Sopron]
“Amikor ezt mondta, rájuk fújt és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket.” (Jn 20,22)
- Milyen szellemiség tölt el?
- Milyen küldetést érzek magamban?
- Tudok- e küldetést továbbadni? Kinek? Mire?
[Angel]
2014. április 28. hétfõ
ApCsel 4,23-31; Jn 3,1-8
Újjászületés lehetõsége és esélye
A Szentírás más kifejezéseket is használ az újjászületésre: felülrõl születés, Istentõl való születés, új teremtés.
Az újjászületés, az ember lelkében történõ változás. A változás következtében megváltozik a lélek irányultsága. Az ember Isten felé fordul. Ez a fordulat kihat az egész emberre. A lelki újjászületés elõtt, az ember, Isten irányában mûködésképtelen. A lelki újjászületés hatására, a “testi” emberbõl “lelki” ember lesz, azaz Isten Lelke által irányított emberré válik.
A lelki újjászületés nem örökölhetõ a szülõktõl. Nem külsõ változás. Nem egyenlõ bizonyos vallási ismeretekkel.
A lelki újjászületés Isten teremtõ aktusa az ember életében. Isten Lelkének mûködése az emberben. Az újjászületett ember: Jártas Isten világában. Kedveli Isten dolgait. Isten stílusát szívesen utánozza. Az isteni értékek mentén éli életét. Továbbadja az Istentõl megismert igazságokat.
Engedjük Isten Lelkének, hogy újraszüljön bennünket.
[Gyûrû Ferenc, Egyed]
2014. április 29. kedd
ApCsel 4,32-37; Jn 3,7-15
Nem akadt közülük szûkölködõ
(ApCsel 4,34)
Kérem, mielõtt ezt a szösszenetet elolvasod, olvasd el az ApCsel megjelölt szövegét egyszer, kétszer és háromszor. Azt hiszem a keresztények közössége addig hiteles a világban, amíg ezt a kontrasztot fel tudja mutatni: “egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenütt közös volt. Nem akadt közöttük szûkölködõ, mert akinek földje vagy háza volt, eladta, és az érte kapott pénzt elhozta és az apostolok lába elé tette”. A szöveg is megadja a választ, hogyan lehetséges mindez, minek az erejében voltak erre képesek.
Válasz:
1) “A sok hívõ mind egy szív, egy lélek volt.” Tehát gondolataik, érzelmeik egy irányba tartottak. A megtérésük által megtapasztalták és felismerték magukban Isten Lelkét, ami ugyanarra a küldetésre indította õket.
2) Mivel közelre várták az Úr visszajövetelét, s ezt tették értékrendjük csúcsává, ezért az evilági értékrendet alább tudták helyezni. Az individuális értékeket a közösségi értékek váltották fel (nem csak egy-két ember életében, hanem átütõ erejûen ez az egész közösségre jellemzõ lett!).
El kell gondolkodnunk az alábbiakon:
a) Megtérésünk adott e nekünk ehhez hasonló intellektuális és spirituális-érzelmi töltést? Ha nem, teszünk-e azért valamit, hogy folyamatosan és elkötelezetten Istenhez térjünk? Ha igen, akkor képesek vagyunk-e egymással megosztani ezt az örömöt?
b) Háttérbe tudom-e szorítani egyéni életemet, érdekeimet és helyébe képes vagyok-e a közösségi létre?
Csak, ha én is, mi is ebbe az irányba lépkedünk, leszünk hiteles minta a világban. Meg kell oldanunk, az egymás közötti (BOKRON belül is!) egyenlõtlenség kérdését is, de ez már nem elég: az osztozás világra való kiterjesztése nélkül, a javak elosztásának gyökeres megváltoztatása nélkül, a javak felhasználásában való önmérsékletünk nélkül felzabáljuk a jövõt.
Álljon itt ennek alátámasztására egy Hetesi Zsolt gondolat:
“Élvezzük az életet, amíg lehet: gyönyörködjünk a természetben, bánjunk jól szeretteinkkel, fedezzük fel az élet apró csodáit, és tudjunk örülni a legapróbb ajándékoknak is, amivel ez a világ megörvendeztet minket. Tudjunk hálásak lenni, hogy még olyan élhetõ világba születtünk, aminek szépségeibõl nekünk azért kijutott. Örülök, hogy ahhoz a generációhoz tartozom, aki ráébredt elõdei és saját életformájának fenntarthatatlan voltára, de teljesen tanácstalan vagyok, és csalódottságot élek át, mivel figyelmeztetõ szavaim süket fülekre találnak. Az emberek nem akarják elhinni, hogy mi a helyzet. A hajó süllyed, a zenekar játszik, de mi azért még lezabáljuk a svédasztalt.”
[Csizovszki Róbert / Sándor, Ágfalva]
2014. április 30. szerda
ApCsel 5,17-26; Jn 3,16-21
Nem húzták el a csíkot
Ekkora szerencse, ekkora véletlen, ekkora lehetõség nem adódik több az életben. Gyerünk, húzzunk innen, amíg be nem törik a fejünket! - gondolhatták volna az apostolok, hisz ismerték a zsidó fõpapok logikáját, érvelését és érzelmeit. Kinyílik a börtönajtó, észrevétlenül leléphetnének, de ez nekik eszükbe sem jutott. Pontosan tudták, hogy mi következik ezután, pontosan tudták, hogy következik majd a fõtanács elé hurcolás, a további börtönök és az út végén az életük elvevése, de nekik eszükbe sem jut a külföldre menekülés, vagy az elfutás, bujkálás lehetõsége.
Mert az õ eszükbe az Isten Lelke, az õ szívükön keresztül diktálta egy másik út esélyeit. Innentõl kezdve, ezzel a Lélekkel, ezzel a lelkülettel eltelve nem maradt más nekik csak a Mester tanításának hirdetése, közvetítése, továbbadása. Akár alkalmas, akár alkalmatlan, háztetõkrõl és terekrõl. Akár tetszik ez valakinek, akár nemtetszést, féltékenységet vagy haragot vált is ki ez másokból. Igen, háztetõkrõl és terekrõl: mindenütt és minden idõben.
E minta alapján, el kell gondolkodnom azon, hogy én milyen utakat járok:
Van-e bennem tûz, szándék a Mester tanításának hirdetésére, továbbadására?
Tapasztaltam-e, hogy ez egy veszélyes út?
Milyen kompromisszumokat tettem utamon? Életem, bõröm, egzisztenciám jóléte miatt feladtam-e már az elveimet?
Ha kitartottam eddig elveim következetes képviseletében, van-e elég bátorságom arra, hogy a társadalomban (pártpolitikáktól függetlenül, tehát függetlenül attól, hogy éppen kik a hatalom birtokosai!) mindig a lelkiismeretem szavára hallgatva a lényegrõl, a valódi Örömhírrõl beszéljek és azt képviseljem?
[Csizovszki Róbert / Sándor, Ágfalva]
2014. május 1. csütörtök
ApCsel 5,27-33; Jn 3, 31-36
Tanúságtétel a Lélek erejében
A mai két szentírási hely közös gondolata a Szentlélek erejével való tanúság- tétel és annak elfogadása. Meglepõ az apostolok határozottsága: a fõpapok tiltása ellenére tanítanak Jézusról. Frappáns a válaszuk: inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek. Szavukra egész Jeruzsálemben elterjedt az örömhír. Elsõ helyre került életükben Isten akarata és küldetésük teljesítése. A lényeget mondják el: Jézust az Atya feltámasztotta, Megváltóvá tette és jobbjára ültette. Péter és apostol társai a Lélek erejével tesznek tanúságot. Szavukkal és hiteles életükkel (szenvedés, börtön, halál) sorsközösséget vállalnak Mesterükkel. Majdnem megölik õket szókimondó és bûnbánatra indító szavaik miatt.
János apostol az Atya küldöttérõl beszél, aki a mennybõl jött és a Lélek erejével arról tanúskodik, amit ott látott és hallott. Isten szavait közvetíti. Van, aki elfogadja, és van, aki elutasítja. Jézus tanítása választóvíz. Aki elutasítja, az az örök életét kockáztatja.
A szív bõségébõl szól a száj. Akivel tele van a szívünk, arról tudunk beszélni, tanúságot tenni. Fontos, hogy az életünk szinkronban legyen szavainkkal.
Engedem-e, hogy a Lélek mûködjön bennem? Elsõ helyen van-e életemben Isten és a róla való tanúságtétel? Vállalom-e a vele járó szenvedéseket?
[Butsy Lajos, Fertõrákos]
2014. május 2. péntek
ApCsel 5,34-42; Jn 6,1-15
Amikor jóllaktak, szólt tanítványainak: “Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen.” (Jn 6,12)
A kenyérszaporítás csodája az egyik legismertebb és legsûrûbben idézett jézusi történet, ami “nem is csoda”, hiszen ez az egyetlen csodaleírás, ami mind a négy evangéliumban szerepel, sõt, Máténál és Márknál kétszer is. A kisiskolás hittanoktól a fõpapi prédikációkig sokszor találkozhattunk már vele, számos értelmezése közismert. Itt a Bokorban általában kevésbé tartjuk ezt az eseményt Jézus természetfölötti hatalmát demonstráló, anyagot szaporító “varázslatának”, hanem sokkal inkább az emberek közti osztozás (amúgy nem kevésbé csodálatos) példázataként tekintünk a történetre. Azt gondolom, jó okkal teszünk így: a csodatévõ Jézus nem indíthatna minket másra, mint vallásos áhítatra és sekélyes, “Uram, adj az éhezõknek!"-jellegû fohászkodásra, amely minden felelõsséget levesz a vállunkról, és az Istenre hagyja a világ bajainak megoldását. A rejtett tartalékaikat egymással önzetlenül megosztó emberek története viszont erkölcsi üzenetet hordoz, és arra buzdít, hogy tegyünk mi is így. Rajtunk (is) múlik, hogy hány nélkülözõ él körülöttünk. A felelõsség a miénk, Isten pedig rajtunk, embereken keresztül hat.
Ennél a jól ismert tanulságnál talán valamivel többre is fölhívhatja a figyelmünket a kenyérszaporítás (vagyis osztozás) története. Mind a négy evangélista leírja, hogy miután mindnyájan jóllaktak, tizenkét kosárra való maradékot gyûjtöttek össze. A napi szakaszban maga Jézus utasítja a tanítványait: Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen! Nem árt ezt a gondolatát is eszünkbe vésni, mert azon kevés mondat közé tartozik, amelyben Jézus közvetlenül az ember és a teremtett világ kapcsolatáról szól, és ennek az üzenetnek ma sokkal nagyobb az aktualitása, mint az õ korában volt. Ma nem csak a józan takarékosság kívánja meg, hogy ne a szemétbe dobjuk, hanem felhasználjuk a maradékokat. Az emberiség által napjainkban termelt irtózatos mennyiségû hulladék egy része már a gyártásakor is szemétnek készült (gondoljunk például csak az el nem bomló csomagolóanyagokra), és a hulladék elhelyezésének gondjait jól mutatják az óceánokon úszó, már-már országnyi méretû szemétszigetek.
A jézusi osztozás arra is tanít ma minket, hogy oda kell figyelnünk mindarra, amit elsõ gondolattal a szemétbe hajítanánk. Nem lehetne mégis felhasználni, újrahasznosítani vagy komposztálni? Elsõ lépéseink lehetnének ezek egy élhetõbb, zöldebb világ felé.
[Bajnok Dániel, Budapest]
2014. május 3. szombat
ApCsel 6,1-7; Jn 6,16-21
“Amikor beesteledett, tanítványai lementek a tóhoz, bárkába szálltak, és elindultak a tó túlsó partjára, Kafarnaum felé. Már egészen besötétedett, s Jézus még mindig nem tért vissza hozzájuk. Erõs szél támadt, s a tó háborgott. Amikor már eveztek vagy huszonöt-harminc stádiumnyit, látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Megijedtek. De õ bátorította õket: “Én vagyok, ne féljetek!” Föl akarták venni a bárkába, ám a bárka nyomban partot ért ott, ahová tartottak.”
Az ikonikus történet, amely Jézus vízen járásáról számol be, teológiai viták kiapadhatatlan forrása, melyben a “csodahívõk” és a “csodában nem hívõk”, esetleg az “ezt nem így kell érteni” hívõk változó vehemenciával képviseltetik véleményüket. A nem mindennapi jelenetet tartalmazó igeszakasz az én Szentírás példányomban a Jézus a vízen jár fejezetcímet kapta. Ez egyrészt persze érthetõ, hiszen számunkra a vízen járás legfeljebb gondolatban vagy átvitt értelemben lehetséges, mégis úgy érzem, ez a fejezetcím elvonja a figyelmem az ennél is lényegesebb momentumról. Mert ami igazán megérint engem ebben az igeszakaszban, az az, ahogyan Jézus a jelenlétével megnyugtatja a tomboló vihar idején tavon rekedt tanítványait. “Ne féljetek!” Nagyon fontos, kulcsfontosságú ugyanis, hogy ne féljünk, hiszen a népszerû elmélet szerint a félelem a szeretet ellentéte, annak hiánya. Akit szeretek, attól nem félek, akitõl félek, azt nem (vagy nem igazán) szeretem. A félelem nélküli élet (amely természetesen nem vakmerõséget jelent) egyik vetülete a bizalom. Ezzel a mondatával Jézus talán erre a bizalomra próbálta emlékeztetni a tanítványait. Hasonlóan a csodálatos kenyérszaporításhoz, ahol a szeretõ bizalom helyett szintén aggodalom és bizalmatlanság töltötte ki a tanítványok szívét.
Tudom, hogy ha minden félelmemet bizalomra is cserélem, attól még elsüllyedhet a hajóm a viharban, éhezhetem, vagy elveszíthetem a munkámat, megsérülhetek, s nem valószínû, hogy csodás körülmények között megmenekülök. Mit nyerhetek akkor? Értelemszerûen - kevesebb értelmetlen aggódást. Ami azt jelenti, hogy több idõm és energiám marad, hogy a félelem helyett a szeretet töltse be az életem.
[Bajnok Katalin, Budapest]
2014. május 3. - Húsvét 3. vasárnapja
Lk 24,13-35 - “… hogyan ismerték föl a kenyértörésben”
Minden reggel 4 óra körül szoktam felébredni és felkelni. Feleségem és a kislányunk még alszik, amikor megkezdem hajnali lépcsõimámat: “Szívem elsõ gondolata hozzád száll fel, internet és koffein…” Miután sikerült életképessé tenni magamat, jöhet a kaland. Rosszabb esetben bizonyságtétel következik, amelyben bebizonyítom (csak azt nem tudom, kinek), hogy 57 évesen is fiatalokat felülmúló munkateljesítményre vagyok képes, ezért nekiállok a hivatali laptopon dolgozni. Jobbik esetben - kihasználva a hajnali csendet és nyugalmat - útra kelek.
Mostanában a XX. század kezdetére megyek vissza olvasmányommal, mégpedig egy Bolle nevû csavargó társaságában, aki korábban kiváló szivarkészítõ volt, de a gépesítés a csavargók sorsára juttatta. Svédországi csavargásaink során õ tanított meg arra, hogy ne pálcát törjek, hanem kenyeret. Bolléval mi már ismerjük egymást, összeszoktunk az úton. Nem az elsõ alkalommal vagyunk együtt, közel tíz éve egyszer már bejártuk ezt az utat. Akkor is és most is “Messzi volt Klockrike” (Harry Martinson). Idõnként azért mérges vagyok rá, mert minden másról elvonja a figyelmemet. Ha együtt vagyunk, teljesen kisajátít magának. Mondom is neki: “Bolle! Már negyed hét van!”
Elindulok hát az emmauszi úton, mert nekem korábban meg kell érkeznem, mint a lányoknak. Teát fõzök, gondosan megterítem az asztalt, mindenkinek a helyére odateszem a megszokottat és kedvenceket. Az asztalterítés legvégén kezembe veszem a kenyeret (ha lehet, akkor lipótit), szeletekre vágom, és mint az asztal legszebb díszét teszem oda. Közeleg a mindennapi ünnepi találkozás. Szólok a lányoknak, hogy jöhetnek az emmauszi asztalhoz. Jólesik a közös reggeli étkezés. Napi rendszerességgel elhangzik feleségem felszólítása: “Egyél, kislányom, mert nem lesz erõd a Patronában!” De neki van ereje. A 880 grammal születettnek. Talán azért, mert attól a közös asztaltól indul el nap mint nap, amely visszavár mindenkit.
Wille Marxsen teológus írja, hogy az Újszövetség az egyház legrégibb megmaradt prédikációs kötete, amelyben fontos szerephez jutott a közösségi eucharisztia. Nálunk is eucharisztia van minden reggel. Ezeken a napi kenyértöréseken Valaki mindig ott van velünk.
[Lipien Mihály, Budapest]
“Azoknak pedig megnyílt a szemük és felismerték, ö viszont eltûnt elõlük.” (Lk 24,31)
- Hol szeretek ottmaradni?
- Mitõl tud áttüzesedni a szívem?
- Miben ismerem fel Jézust?
[Angel]
