Lélekváró - 2014 - 10
A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik csokorba az ország különbözõ tájairól hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2014. május 3. - Húsvét 3. vasárnapja
Lk 24,13-35 - “… hogyan ismerték föl a kenyértörésben”
Minden reggel 4 óra körül szoktam felébredni és felkelni. Feleségem és a kislányunk még alszik, amikor megkezdem hajnali lépcsõimámat: “Szívem elsõ gondolata hozzád száll fel, internet és koffein…” Miután sikerült életképessé tenni magamat, jöhet a kaland. Rosszabb esetben bizonyságtétel következik, amelyben bebizonyítom (csak azt nem tudom, kinek), hogy 57 évesen is fiatalokat felülmúló munkateljesítményre vagyok képes, ezért nekiállok a hivatali laptopon dolgozni. Jobbik esetben - kihasználva a hajnali csendet és nyugalmat - útra kelek.
Mostanában a XX. század kezdetére megyek vissza olvasmányommal, mégpedig egy Bolle nevû csavargó társaságában, aki korábban kiváló szivarkészítõ volt, de a gépesítés a csavargók sorsára juttatta. Svédországi csavargásaink során õ tanított meg arra, hogy ne pálcát törjek, hanem kenyeret. Bolléval mi már ismerjük egymást, összeszoktunk az úton. Nem az elsõ alkalommal vagyunk együtt, közel tíz éve egyszer már bejártuk ezt az utat. Akkor is és most is “Messzi volt Klockrike” (Harry Martinson). Idõnként azért mérges vagyok rá, mert minden másról elvonja a figyelmemet. Ha együtt vagyunk, teljesen kisajátít magának. Mondom is neki: “Bolle! Már negyed hét van!”
Elindulok hát az emmauszi úton, mert nekem korábban meg kell érkeznem, mint a lányoknak. Teát fõzök, gondosan megterítem az asztalt, mindenkinek a helyére odateszem a megszokottat és kedvenceket. Az asztalterítés legvégén kezembe veszem a kenyeret (ha lehet, akkor lipótit), szeletekre vágom, és mint az asztal legszebb díszét teszem oda. Közeleg a mindennapi ünnepi találkozás. Szólok a lányoknak, hogy jöhetnek az emmauszi asztalhoz. Jólesik a közös reggeli étkezés. Napi rendszerességgel elhangzik feleségem felszólítása: “Egyél, kislányom, mert nem lesz erõd a Patronában!” De neki van ereje. A 880 grammal születettnek. Talán azért, mert attól a közös asztaltól indul el nap mint nap, amely visszavár mindenkit.
Wille Marxsen teológus írja, hogy az Újszövetség az egyház legrégibb megmaradt prédikációs kötete, amelyben fontos szerephez jutott a közösségi eucharisztia. Nálunk is eucharisztia van minden reggel. Ezeken a napi kenyértöréseken Valaki mindig ott van velünk.
[Lipien Mihály, Budapest]
Azoknak pedig megnyílt a szemük és felismerték, ö viszont eltûnt elõlük." (Lk 24,31)
- Hol szeretek ottmaradni?
- Mitõl tud áttüzesedni a szívem?
- Miben ismerem fel Jézust?
[Angel]
2014. május 5. hétfõ
ApCsel 6,8-15; Jn 6,22-29
Ne fáradozzatok veszendõ eledelért, hanem azért, amely az örök életre megmarad, amelyet az Emberfia ad majd nektek: mellette tanúskodik az Atyaisten.“Azok megkérdezték: Mit tegyünk, hogy Istennek tetszõ dolgot cselekedjünk? “Istennek tetszõ cselekedet az, felelte Jézus, hogy higgyetek az õ küldöttjében.” (Jn 6,27-29)
Azt hiszem, a fent idézett rész elsõ fele talán az egyik legtisztább és legkönnyebben érthetõ mondata az evangéliumnak. Jézus világosan kinyilvánítja, hogy nem abban áll a boldogságunk, hogy anyagi javakat és evilági kincseket hajszolunk; és mégis, hányszor fáradozunk életünk során veszendõ dolgokért és múló, pillanatnyi örömökért? Most, e sorok írásakor is sokan a karácsonyi bevásárlásért hajtunk és rohanunk, és nem azért, hogy tényleg megújuljunk. Vajon tudunk-e a másiknak olyat adni törõdésben, jó szóban, ami egy örök életre megmarad?
Elgondolkodtató még ennek a résznek az olvasása során, hogy a nép próbál rájönni, hogy mik az Istennek tetszõ cselekedetek. Úgy gondolom, hogy kulcsfontosságú, hogy mi is tudatosan kutassuk az Istennek tetszõt és ne csak spontán, a lelkiismeretünk által meg nem vizsgált döntéseket hozzunk. Mennyire vagyunk tudatosak a cselekedeteinkben? Tudunk-e úgy kiállni a másikért, a hitünkért, hogy ha valaki látja az arcomat vagy hallja a hangomat, felismerje bennünk azt, hogy mi tényleg Jézus igazi követõi vagyunk?
Istenünk, alig egy hónap van még Pünkösdig, segíts minket, hogy tényleg tudatosak legyünk a tenni akarásban és a másokért élésben!
[Pálinkás Tamás és Júlia, Budapest]
2014. május 6. kedd
Jn 6, 30-35; ApCsel 7,51-59
Vacsoráztam, és többet ettem, mint amennyivel jóllaktam volna. Ittam, és gyorsabban, és mohóbban ittam, mint amennyire jólesett volna. Pedig olyan egyszerû lenne, csak figyelni, hogy valóban mire van szükségem. Jézus mondja, én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik soha. Vajon elég-e ez? El tudjuk-e hinni? Akár csak egy-egy falatnál, egy-egy korty víznél eszünkbe jutnak-e ezek a szavak? Vagy kell hozzá nekünk is a csoda, ahogy a tanítványok várták, mi is érezni, látni, tapintani akarjuk?
Befogadni Jézust, és megelégedni vele. Nem a tanítványok mohó, csodát látni akaró szemével nézni, nem a többet, a nem jobbat, az újabbat hajszolni. A legtöbbször kényelmes, Istenem, ez a csodavárás, olyan könnyû. Csak ezen túllátni, csak megelégedni Benned, segíts, kérlek!
[Garay Dorka, Dunakeszi]
2014. május 7. szerda
ApCsel 8,1-8; Jn 6,35-40
“Én vagyok az élet kenyere” (Jn 6,35-40)
A gyerekekkel mostanában tanuljuk a Miatyánkot, melybõl a “legérdekesebb” természetesen a mindennapi kenyerünkrõl szóló rész, hiszen ez az, amit el tudnak képzelni. Jézusnak is muszáj volt közérthetõ, kézzel fogható képekben beszélnie, hiszen szerette volna, hogy megértsék. Ám mint látjuk (“De mondtam nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek.”) még így sem mindig jutott el elsõre az értõ szívekhez. Napjaink gigantikus információs zajában még sokkal nehezebb a feladat akárcsak a fülig eljutni, hát még a lélekig. A sajátunkig is nehéz, a máséhoz meg különösen nagy kihívás.
Kérdés önmagunk felé: igyekszünk-e mindennap hozzájutni az Élet Kenyeréhez, vagy hajlamosak vagyunk inkább elveszni a 21. század individualista forgatagában? Tudjuk-e családjainkban, közösségeinkben, tágabb köreinkben képviselni, továbbadni az Örömhírt, hogy az Élet Kenyere ehetõ, itt és most?
Törekedjünk minél gyakrabban “közös falatozásra”!
[Frank Tamás - Sitya, Budakeszi]
2014. május 8. csütörtök
ApCsel 8,26-40; Jn 6,44-51
“Akárcsak a juhot, úgy vitték leölésre, s miként a bárány elnémul nyírója elõtt, õ sem nyitotta szólásra ajkát. Gyalázatos módon ítéltek fölötte. Utódairól ki adhat számot? Hisz élete elenyészik a földrõl.” (ApCsel 8,33, ill. Iz. 53,7-8)
1945-ben hivatalosan ezen a napon értek véget a harcok Európában. A napokban hallgattam, ahogy nagypapám meséli, hogy hogyan élte túl kamasz gyerekként a II. világháború végét. Kalandos, néhol hajmeresztõ volt a megmenekülése. A történetet már párszor hallottam, de most elõször rákérdeztem: mi lett a nõkkel? (Tudtam, hogy fiatal nagynénjére bízták õt a nagyszülei, de õróla sosem mesélt.) Hát… az. Õk nem úszták meg olyan olcsón a front átvonulását. Egyszer csak megállították a hazafelé menekülõ csoportot, majd a “kiválasztottakat”, köztük a nagynénit, beterelték a házba. A maradékra az udvaron géppisztolyok meredtek. Miután kijöttek, senkire sem néztek, csak összeszedték a cókmókjukat, és elindult a menet. Senki nem kérdezett semmit, senki nem mondott semmit késõbb sem. Csoda-e, hogy az amúgy fiatal és csinos Helga néni végül vénlány maradt?… A bárány elnémul nyírója elõtt… élete elenyészik a földrõl… Hány és hány ember életét vette el a háború, még ha statisztikailag túl is élték azt? Az emberi gonoszságnak nincsenek határai.
De május 8-a nem csak ennek az évfordulója. 1933-ban az elõkelõ származású Mohandász (Mahatmá) Gandhi éhségsztrájkot kezdett ezen a napon az érinthetetlenek (dalitok) jogaiért. Gandhi bemutatta, hogy az erõszakmentesség, a mások tisztelete és a valódi igazsághoz való feltétlen ragaszkodás még egy barbár világban is célt érhet, sõt, ez az egyetlen olyan eszköz, amellyel valóban el lehet érni valamit.
Május 8. volna a Gyõzelem Napja? Dehogy. “A halottnak, az árvának, a hajléktalannak mit számít, hogy az õrült pusztítást a totalitarizmus vagy a szabadság és demokrácia szent nevében követték-e el? […] Az erõszak elõbb-utóbb kimerül önmagától, de ebbõl a kimerültségbõl nem születhet béke. […] Bármikor, amikor a csüggedés lesz rajtam úrrá, csak arra gondolok, hogy a történelemben az igazság és a szeretet mindig gyõzedelmeskedett. Voltak ugyan zsarnokok, és gyilkosok, és volt idõ, amikor legyõzhetetlennek tûntek, de végül mindig elbuktak - gondolj csak bele, mindig.” (Idézetek Gandhitól).
[Bajnok Kristóf, Budapest]
2014. május 9. péntek
ApCsel 9,1-20; Jn 6,52-59
Eközben Saul, aki még mindig gyûlölettõl lihegett és halállal fenyegette az Úr tanítványait, elment a fõpaphoz, és levelet kért tõle a damaszkuszi zsinagógákhoz, hogy megkötözve Jeruzsálembe hozhassa azokat a férfiakat és nõket, akiket ott talál ennek a tannak a követõi közül.
Mivé fajul az ember, akiben nincs meg a nyitottság az igaz szóra? A belsõjében tátongó ûrt valamivel el szeretné fedni. Mindenkibe belemar maga körül, és azt reméli, hogy ha az saját igazságáról bebizonyítja, hogy az a legigazabb, akkor hátha tényleg azzá válik.
De amint haladt az úton és Damaszkuszhoz közeledett, történt, hogy hirtelen fényesség ragyogta körül az égbõl. Leesett a földre, és szózatot hallott, amely azt mondta neki: “Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Erre remegve és ámulva megkérdezte: “Uram, mit akarsz, hogy tegyek?” Az Úr azt válaszolta neki: “Kelj föl és menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” A férfiak, akik kísérték, csodálkozva álltak. Hallották ugyan a hangot, de nem láttak senkit sem.
Micsoda hatalmas az Isten! Ha Õ szól az emberhez, akkor nem kérdez vissza még a hitetlen Saul sem, hogy “Hát, te ki vagy?” Pontosan tudja, hogy az egy és igaz Isten szól hozzá. Egy pillanat alatt lezajlik a lelkében az átalakulás, és üldözõbõl szolga lesz, aki csak azt kérdezi, hogy mit tegyen?
Saul pedig fölkelt a földrõl, de amikor kinyitotta a szemét, semmit sem látott. Úgy vezették be kezénél fogva Damaszkuszba. Ott volt három napig, nem látott, nem evett, nem ivott semmit.
Amikor valamire igazán oda kell figyelnünk, akkor minden mást ki kell zárni a gondolatainkból, hogy arra az egyre irányíthassuk az összes figyelmünket. Isten ebben segítette Sault, amikor elvette a szeme világát. Segítette abban, hogy a három nap böjt valóban hasznára váljon, új ember lehessen belõle. Segítette a felkészülésben a keresztségre. Hogy semmi ne vonja el a figyelmét.
Volt Damaszkuszban egy Ananiás nevû tanítvány, akihez az Úr látomásban így szólt: “Ananiás!” Õ pedig így felelt: “Itt vagyok, Uram!” Az Úr így folytatta: “Kelj föl, menj el az úgynevezett Egyenes utcába, keress fel Júdás házában egy Saul nevû tarzusi embert. Íme, épp imádkozik, és lát egy Ananiás nevû férfit, amint belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy látását visszanyerje.” Ananiás azonban azt felelte: “Uram, sokaktól hallottam errõl a férfiról, hogy mennyi gonoszat tett szentjeiddel Jeruzsálemben. Itt meg felhatalmazása van a fõpapoktól, hogy megkötözze mindazokat, akik segítségül hívják nevedet.”
Ananiás válasza Istennek elgondolkodtató. Míg a hitetlen Saul meghallgatta Isten parancsát, és már ment is, hogy végrehajtsa (anélkül, hogy siránkozott volna, hogy miért lett vak, vagy biztosítékot várt volna arra, hogy ha megteszi Isten kérését, akkor a szeme világát visszakapja) addig a tanítvány Ananiás kételkedik abban, hogy valóban jó ötlet-e Istené, hogy ezzel a Saullal bármit is kezdjenek. Mennyire emberi az a hozzáállás, hogy beskatulyázzuk a többieket. Isten nem arra hívta a tanítványait sem akkor, sem most, hogy megálljunk azon a szinten, hogy nekem már jó, mert beszélõ viszonyban vagyok Istennel, és hirdetem az igét, azoknak, akik vevõk rá. Ennél többet vár tõlünk! Annak van igazán szüksége Isten üzenetére, aki legjobban ágál ellene.
De az Úr azt mondta neki: “Csak menj, mert kiválasztott edényem õ nekem, hogy hordozza nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai elõtt. Én ugyanis megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” Erre Ananiás elindult, bement a házba, rátette a kezét, és azt mondta: “Saul testvér, az Úr Jézus küldött engem, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, hogy láss és eltelj Szentlélekkel.” Erre azonnal halpikkely-szerû valami hullott le a szemeirõl, és visszanyerte a szeme világát. Fölkelt és megkeresztelkedett, azután ételt vett magához és megerõsödött. Néhány napig még együtt maradt a tanítványokkal, akik Damaszkuszban voltak. Azonnal hirdette a zsinagógákban Jézust, hogy õ az Isten Fia.
Istent szolgálni csak egyféleképpen lehet. Teljes szívvel. Miután Saul szívébe fogadta a szeretetet, és megkeresztelkedett, gyökeresen megváltozott az élete. Ennek így kellett lennie akkor is és most is. Az egyetlen Igaz ügy a mi földi életünkben az Isten országának építése. Ezért érdemes élni, szenvedni és meghalni is. Amen.
[Kecskés-Vincze Eszter, Budapest]
2014. május 10. szombat
ApCsel 9,31-42; Jn 6,60-69
Amikor ezt meghallották, a tanítvá nyai közül sokan azt mondták: “Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?” Jézus tudta magában, hogy tanítványai emiatt zúgolódnak, ezért azt mondta nekik: “Megbotránkoztat ez titeket? Hát ha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, ahol azelõtt volt? A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, lélek és élet. De vannak közületek egyesek, akik nem hisznek.” Mert Jézus kezdettõl fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, és hogy ki fogja õt elárulni. Majd hozzátette: “Ezért mondtam nektek: Senki nem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki.” Ettõl fogva a tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és már nem jártak vele. Jézus azért így szólt a tizenkettõhöz: “Talán ti is el akartok menni?” Simon Péter azt felelte: “Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje.”
Õszinte reakciók az õszinteségre
Õszinteség… Milyen sokszor halljuk ezt! Vajon tudjuk mit jelent? Érezzük a súlyát?
Az az õszinteség, ha valaki azt mondja, amit hallani akarunk? Talán csak akkor vágyunk az õszinteségre, ha az megfelel nekünk?
Jézus nem tett mást, csak õszinte volt. Most kerülte a képeket, a szimbólumokat. Nem nézte, kik hallgatják azt, amit mond és õk mit akarnak hallani. Hanem csak elmondta, õszintén, tisztán, egyszerûen. A válasz hamar meg is érkezett a tanítványoktól.
Mert az õszinteség sokszor nem azt a választ adja, ami minket megnyugtat. Épp ellenkezõleg! Kizökkent, oda a nyugalom, törõdni kell valamivel. Jaj, már megint egy konfliktus, már megint dolgozni kell magunkon, a kapcsolatainkon. Megint összeomlott a kártyavár, szilánkokban a kristálypalotánk!
Gondoljuk végig: Bánt engem, ha õszinték velem? Bánt engem az, aki õszinte velem? Miért bántanak engem? Vajon tényleg bántani akarnak?
Miért félünk az õszinteségtõl? Ha félünk tõle, miért kérjük mégis? Lehet nem is õszinteséget várunk, hanem csak egy õszintébb hazugság kell.
Csak a tizenkét tanítvány hitt annyira Jézusban, hogy elfogadták szavait, még ha azok szokatlanok voltak is és nehéz volt számukra megemészteni.
Ha hiszünk Jézusban, és igaznak tartjuk szavait, õszinteségét, akkor higgyünk a kapcsolatainkban és fogadjuk el az igazi õszinteséget egymástól is!
[Csömöre-Botlik Tamás, Budapest]
2014. május 11. - Húsvét 4. vasárnapja
Jn 10,1-10 - “Én vagyok az ajtó!”
Nekünk dupla bejárati ajtónk van. Pontosabban kétszárnyú ajtó, no meg egy hatalmas vasrács. Szerintem majdnem szép. Néhány éve betörtek hozzánk, feltúrták az egész lakást. Siralmas volt látni a szekrényekbõl kidobált ruhákat, a mindent elborító felfordulást. Nem annyira az elvitt értékek miatt rendültünk meg, hanem azért, mert valakik hívatlanul és váratlanul beléptek intim világunkba. Nem vagyunk zarándok típusú család! Szeretünk odahaza lenni. Az “akol” biztonságos, meghitt közege összetart minket. Ha délután fél hatkor nincs mindenki odahaza, akkor izgatottak vagyunk. De aki eljön hozzánk, és megtiszteli otthonunkat, mindig jól érzi magát.
A mai vasárnap evangéliumi részlete a jó pásztor példabeszédét állítja elénk. A történet hivatalos egyházi tanítás szerinti szereposztása könnyen azonosítható: Akol = Egyház; Juhok = a Jézust követõk; Ajtó = Jézus; Béres = aki csak kényszerûségbõl van a juhokkal; Tolvaj, rabló = aki félrevezet, és pusztít az akolban. Ezen a vasárnapon felerõsödik a katolikus egyház és a katolikus hívek identitása, mert a szentmiséken tudatosul egy továbbfejlesztett szereposztás, amely szerint Akol = római katolikus egyház; Juhok = katolikus hívek; Ajtó = Jézus, pápa, püspök, pap; Béres = rossz egyházi vezetõ; Tolvaj, rabló = szekták, nem katolikusok, liberálisok.
Ezek mellett a szereposztások mellett azonban van egy egyéni, ha úgy tetszik családi, közösségi értelmezésû szereposztás is: Akol = a család, a közösség ahová tartozom; Ajtó = a valódi Jézus megismerése, hogy ne rossz ajtón át közlekedjek; Béres = akik körülöttem élnek, de ha bajba kerülök, elhagynak; Tolvaj, rabló = akik idõt, pénzt és szeretetet lopnak tõlem és a családomtól.
Este van, feleségem hazakísérte a gyereket a Patronából. Én is hazaérek. Mielõtt közösen megbeszélhetnénk a mögöttünk hagyott napot, mielõtt németbõl foglalkoznánk a kislánnyal, mielõtt leülhetnénk a közös vacsorához, megérkeznek az idõt rabló, véget nem érõ, értelmetlen beérkezõ telefonhívások. A nap végén beletörõdünk kifosztott sorsunkba, és szélesre tárjuk a rablók elõtt az ajtónkat: bekapcsoljuk a televíziót.
Lefekvéskor nap mint nap letesszük a szent fogadalmat, hogy holnaptól (talán) másként lesz. Úgy legyen!
[Lipien Mihály, Budapest]
“Ennek ajtót nyit a portás, a juhok pedig halgatnak hangjára. Saját juhait nevükön szólítja és kivezeti.” (Jn 10,3)
- Milyen ajtók nyilnak meg elõttem?
- Kik bízhatják rám magukat bátran?
- Hová vezetem az enyéimet?
[Angel]
