Lélekváró - 2014 - 14
A Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fûzik csokorba az ország különbözõ tájairól hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2014. június 1. - Mennybemenetel ünnepe
Mt 28,16-20 - “Tegyetek tanítványommá minden népet…”
Elmélkedhetnék a mennybemenetel csodálatos freskójáról, melyet az Ószövetség ecsetvonásaival rajzoltak meg az evangélisták. Csodálhatnám, hogy mint ragadtatott az égbe Hénokh és Illés próféta, vagy gondolkodhatnék Mózes mennybevételérõl és Izaiás mennybemenetelérõl. Kinek lehet kétsége afelõl, hogy ezek a szellemi és lelki óriások csak a mennybe juthattak. Hát még Jézus, aki minden prófétánál nagyobb volt! Valaki okosan mondta egyszer: ahhoz, hogy egy képet megértünk, nem a festék anyagát kell kapirgálnunk, hanem a mondanivalót kell a képbõl kiolvasnunk.
A legfõbb mondanivaló azonban nem is a képben van, hanem Jézus szavaiban. Azok közül is a leglényegesebben: a tanítványok missziós küldetésében. Mivel Jézus maga sohasem keresztelt (Jn. 4,2), így még Máté szövegébõl is kiemelten a kétségtelenül Jézus szájából való mondatban van az üzenet: “Tegyetek tanítványommá minden népet!”
Valamikor egyértelmûvé vált bennünk, hogy a “hirdetés”, “tanítás” nem csak a papok dolga, hanem minden Jézus-tanítványé. Hiszen azért tanítvány, hogy tanítóvá váljon. Azt hiszem, ezt mindannyian tudjuk. Csakhogy más dolog tudni valamit és megint más dolog annak megfelelõen cselekedni is.
Most azon gondolkodom, hogy miért nem tesszük azt, amit igaznak ismerünk fel? Sokszor az alkalmatlanságunkra, vagy az egyéb irányultságunkra stb. hivatkozunk. Sajnos ez mellébeszélés.
A napokban világosodott meg bennem, hogy mi is lehet a baj. Egy pszichológus beszélt arról, hogy a tudás a fejben van, de attól még bármit cselekedhetünk. Ha azonban a felismert jó a szívünkbe kerül, akkor nehezen tudunk azzal ellenkezõt cselekedni. Az “interiorizációról” (bensõvé levésrõl) eddig is tudtam, de most esett le a húszfilléres, hogy tényleg, a jézusi üzenetnek a személyiségembe kell épülnie (parázsként beleégnie), hogy “ne tudjak hallgatni tovább”…
[Kovács László, Budapest]
“Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, bemerítve õket az Atyának a Fiúnk és a Szentlélek nevében.” (Mt 28,19)
- Mennyire sikerült Jézus tanítványává lennem?
- Hány személyt sikerült Jézus tanítványává tenni?
- Mit jelent nekem, hogy meg vagyok keresztelve?
[Angel]
2014. június 2. hétfõ
ApCsel 19,1-8; Jn 16,29-33
“A világban szorongattatásban lesz részetek. Hanem bátorság! Én legyõztem a világot.” (Jn 16,33.b)
1. Ha megsérül egy kagyló, többnyire elpusztul. Egy bizonyos fajnak, a gyöngykagylónak van csupán esélye az életben maradásra. Azáltal, hogy egy sajátos anyagot, az értékes igazgyöngyöt termeli a sérült hely köré. A világ az a hely, ahol mi, emberek folyamatosan sérülünk. Testileg is, lelkileg is. Errõl könnyû képet kapni, elegendõ, ha csak röpke pillantást vetünk a napi sajtóra, TV mûsorra. Természeti csapások, háborúk, járványok híre ér el bennünket nap mint nap, ha akarjuk, ha nem. De a magunk hétköznapi világában is számtalan kisebb-nagyobb nyûg, veszély vesz körül mindenkit, a sima aszfalton eleséstõl egészen a súlyos autó, és egyéb balesetekig, vagy betegségekig. Nem könnyû elválasztani a testi sérülést a lelki traumától, de tény, hogy folyamatos a baj, korunk gyors változásai még csak fokozzák ezt. Nem véletlen, hogy a SZORONGÁS szinte már életérzéssé fokozódott napjainkra.
2. Mi újat mond ezek után nekünk Jézus azzal, hogy szorongatva leszünk-vagyunk? Tulajdonképpen ezzel semmit. De nem is azt akarja elárulni, amivel nap mint nap szembesülünk amúgy is. Hanem fel akarja nyitni övéi szemét, fel akarja hívni a figyelmünket arra, hogy az Õt követõk, azaz az Isten Országát itt a Földön építõk nincsenek kiszolgáltatva a világ szorongást keltésének. Nem kisebb személyre számíthatunk, mint Jézusra, aki gyõzedelmet vívott a világon. Nem vagyunk egyedül, nem vagyunk magunkra hagyatva. A világ szorongattatásai közepette sem, az Isten Országa építése közepette sem. SÕT! “Az Erõ velünk van!”, akkor is, ha történetesen a világ erõi betartanak, vagy ilyen-olyan formában kifejezésre juttatják nem tetszésüket az Úton járásunk, Jézushoz tartozni akarásunk miatt. A Jézusi út nem sétagalopp, hanem rögös, küzdelmes út, aminek szorongatottság jellegére a világ külön gondot fordít számunkra. “Tessék csak visszatérni a jól kitaposott ökörcsapásra”, ezt üzeni nekünk. Hogy aztán ez, az elsõ pillantásra kényelmesnek tûnõ, de Jézus gyõzedelmes erejét nélkülözõ út idõvel még csak fokozottabban szorongatottabb lehet? Errõl sokszor már csak akkor szereznek tudomást az érintettek, ha már szinte nincs is kiút.
3. Ugyanakkor, ha a gyõztes Jézus velem, ki ellenem? Küzdve bízhatunk Mesterünkben, Aki elõttünk és velünk haladva gyõzedelmeskedett a saját szorongattatásain. Arról szól, ami Neki magának is osztályrészül jutott. Õ tudja, milyen ez az út. Nem ámít, nem ígér rózsákkal tûzdelt pihenõszékeken kényelmes bebiztosítottságot. Szorongattatásról szól, a saját maga által megtapasztalt, Szeretetéért elnyert szenvedéseirõl. Amibõl miért ne jutna ki azoknak, akik az Õ nyomán jól szeretnek? Fel kell készülniük az Õ sorsára, mert miért is maradna ki éppen ez tanítványai életébõl? De bízvást tehetjük a dolgunkat, mert támaszt találunk Benne, ahogy Õ Atyjában! A világ “szokásos”, az embereket elbizonytalanító nehézségei, és az Isten Országa építéséért, annak Igazságának kereséséért “járó” további szorongattatásaink közepette is bátran nézhetünk szembe a világ keltette szorongatásokkal. A szeretet igazgyöngyei a mi “túlélési” esélyeink, és jutalmaink záloga. Tudjuk ugyanis, hogy ahol ketten, hárman összejövünk Jézus országáért, ott van közöttünk. A már itt és most megtapasztalható Szeretet világában. Azért vagyunk bátrak és bizakodóak, mert Vele és Általa a világ minden eltéríteni akaró, valódi, vagy fortélyosan megszerkesztett ijesztgetései ellenére is reményünket vethetjük a világ feletti gyõzedelmes GYÕZELMÉBEN!
[Venczel Ferenc, Leányvár]
2014. június 3. kedd
ApCsel 20,17-27; Jn 17,1-11a
Számomra ebbõl a mai evangéliumi részletbõl, Jézusnak az emberek iránti mérhetetlen szeretete és bizalma árad. Bízik az akkori kor embere (tanítványok) és a mai kor emberében is.
A bizalomról tanúskodnak Jézus következõ szavai:
“…mert az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; õk elfogadták, ….. és elhitték, hogy te küldtél engem."(Jn 17, 8)
Jézus mondatai elgondolkodtatóak:
Valóban elfogadom-e az igéket? Valóban elhiszem-e, hogy az Atya küldte Jézus Krisztust? Erõs-e annyira a hitem, hogy megérdemeljem Isten mérhetetlen bizalmát? Kitartok-e a szeretetben, megerõsítem-e magamat, gondolataimat, cselekedeteimet napról napra az Ige olvasásával? Próbálok-e tudatos szeretettel és “tiszta fejjel” figyelni a Szentírásban olvasottakra, vagy csak “átfutom” kötelezõen a tanításokat?
Úgy gondolom, számtalan kérdést fel lehetne még tenni és lehetne rágódni a kérdéseken és a válaszokon is.
De egy biztos: ha a mérhetetlen szeretetnek csak egy töredékét is be tudjuk fogadni, akkor életünk a helyes irányba fog haladni.
Ha Jézusra hagyatkozunk földi létünk minden apró részletében, akkor megmaradunk Isten szeretetében és eggyé válhatunk az Örök Igével, ha megkezdõdik majd az örök életünk.
Ehhez a ráhagyatkozáshoz a tanítványok Jézustól kapták meg a legfõbb támogatást, és a leggyönyörûbb - Mennyei Atyához intézett - fohászt.
“Szent Atyám, tartsd meg õket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi.” (Jn 17, 11b)
Urunk Jézus azonban minden emberre kiterjeszti végtelen irgalmát, szeretetét és bizalmát, s értünk így imádkozik:
“De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az õ szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egyek legyenek…” (Jn 17, 20)
[Megyeriné Krisztina, Nagyoroszi]
2014. június 4. szerda
ApCsel 20,28-38; Jn 17,11b-19
Az olvasmány ezen részében Pál búcsúzik az efezusi vénektõl Milétoszban, és rájuk bízza az egész nép, mint nyáj vigyázását. Figyelmezteti õket, hogy vigyázzanak, mert kívülrõl és belülrõl is támadhatnak “farkasok”, akik félrevezetik, és inkább rombolják a nyájat, mint építõleg, segítve beszélnek hozzájuk. Különösen figyelmükbe ajánlotta a gyengéket, akikrõl szintén gondoskodni kell kemény munkával. A végsõ búcsúzkodás után még imádkoznak egy kicsit közösen is, sõt még sírásra is fakadnak. Nagy fájdalommal tölti el õket, hogy többet már nem fognak találkozni ebben a földi életben.
1. Csak a rám bízottakról tudok gondoskodni?
2. Felismerem a belsõ “farkasokat” is?
3. Kit tartok gyengének?
4. Mi számomra a kemény munka?
A mai evangélium Jézus fõpapi imádságának középsõ része. Ez Jézus búcsújának csúcspontja. Õ távozni készül a világból, és mintha végrendeletben intézkednék, Atyjának oltalmába ajánlja a tanítványokat. Maga helyett Atyját ajánlja, mert ahogy õk egyek, úgy legyenek a tanítványok is egységben egymással és velük is. Õk mások, mint a világ, és ezért gyûlöli õket a világ. De a világban kell maradniuk, és õrizkedniük kell a gonosztól, ami csak az Atya segítségével fog sikerülni. Sõt Jézus a tanítványokat elküldi a világba, miután megtanulták az Atya Igéjét, ami az Igazság.
1. Vállalom a világgal szembeni feladatomat, vagy csak magamba zárkózom?
2. Mit teszek az egységért?
3. Mit teszek akkor, ha véleménykülönbség van csoportomban?
4. Hogyan szerelem le az ellenem irányuló gyûlöletet?
[Kramm Hampel Mária, Törökbálint]
2014. június 5. csütörtök
ApCsel 22,30; 23,6-11; Jn 17,20-26
Hogyan lehetnénk mi úgy egyek, ahogyan az Atya és a Fiú egy? Hiszen még a legforróbb szerelem idején sem vagyunk azonosak a szerelmesünkkel, hogy lehetnénk egyek a többi kereszténnyel? Akár a velünk egy felekezethez, sõt egy Bokorhoz tartozókkal is…
Jézus a fõpapi imában mégis a mi egységünkért imádkozik. A 26. vers teszi az egységet érthetõvé: “hogy a szeretet, amellyel szeretsz, bennük legyen, s én is bennük legyek.”
Ez nem azonosság, nem egyetértés (amit az egyek vagyunk valamiben kifejezés jelent), hanem az Atya és a Fiú szeretete. Meg tud ez lenni bennünk? Egyszerre, többünkben? Akár csak pillanatokra? Egy-egy reagálásunkban, mozdulatunkban fel tud sejleni? És ha igen, felismerjük-e? Hálát tudunk-e adni érte?
Megértem Jézust, hogy az apostolokért meg a majdani hívõkért könyörög, amikor érzi, hogy nemsokára el kell hagynia övéit. Én is hasonló módon szoktam a gyerekeimre gondolni, hogy majd szeressék és segítsék egymást akkor is, amikor én már nem leszek köztük. Az Atya és a Fiú szeretetét kívánom nekik. Akár csak pillanatokra, egy-egy reagálásukban, mozdulatukban felsejleni. És hálát adok érte.
[Fiers Márta, Budapest]
2014. június 6. péntek
ApCsel 25,13-21; Jn 21,15-19
“Simon, János fia, szeretsz engem?” (Jn 21,16)
Ez a Jézus és Péter között lezajlott jól ismert párbeszéd a magyar fordításban nem tükrözi annak egyik fontos elemét. Úgy szokták tekinteni ezt az eseményt, hogy Jézus ezzel adta át Péternek a hatalmat az Egyház fölött, és ezért - Péter háromszoros tagadását jóváteendõ - háromszoros szeretetvallomást kér tõle, amit Péter meg is ad - Jézus pedig rábízza a nyáját: “Legeltesd bárányaimat!”.
Más megvilágításba helyezi azonban a dialógust a görög nyelvû szöveg. Jézus megkérdezi Pétert: “…szeretsz engem…?” - itt János evangélista a görög “agapé” szót használja, aminek jelentéstartalmát figyelembe véve azt mondhatjuk, Jézus azt kérdezte: szeretsz te engem, Péter, önzetlenül, önfeláldozóan, attól függetlenül, hogy ki vagyok én, és mit tettem érted? Péter felel: “Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek.” Csakhogy az õ szájába János nem az “agapé”, hanem a “filia” szót adja. Jelentése: igen, Uram, tudod, hogy kedvellek, mivel megérdemled, viszonzom a szereteted. Micsoda különbség! De Jézust nem zavarja ez a válasz, azt mondja: “Legeltesd bárányaimat!” - amivel nagy feladatot bíz Péterre, ami egyben kitüntetés is.
De másodszor is megkérdezi: “…szeretsz engem?” - ismét az “agapé” szóval. Péter másodszor is a “filia”-val válaszol. Jézus pedig megismétli: “Legeltesd bárányaimat!”.
Harmadszor azonban Jézus már a “filia”-val kérdezi, hogy szereti-e õt Péter, aki erre elszomorodik. Miért kérdezi meg újra, és most miért így kérdezi? Átlát rajta. Tudja, hogy nem meri vállalni az “agapé”-t. De Péter nem tér át a válaszában az “agapé”-ra, hogy meggyõzze Jézust! Hanem harmadszor is szerényen, alázatosan válaszol a “filia”-val: “Uram, - Te mindent tudsz-, azt is tudod, hogy szeretlek.”
Mi mindig alázattal válaszolunk Jézusnak? Tisztában vagyunk a saját korlátainkkal? Mert Jézus igen, és ennek ellenére feladatot bíz ránk. Lehet, hogy nem akkorát, mint Péterre. Lehet, hogy miattunk nem térnek Jézushoz százak, ezrek, de nem elment a Jó Pásztor megkeresni azt az egyet is?! Álljunk hát oda Jézus elé kellõ alázattal és szerénységgel, mikor hív minket, hogy munkásai legyünk! Mert a “filia”-n (felebaráti szeretet) át vezet az út az “agapé”-hoz (önzetlen szeretet).
[Tóthné Kovács Kinga, Nagyoroszi]
2014. június 7. szombat
ApCsel 28,16-20.30-31; Jn 21,20-25
Pál hirdette Isten országát és római fogságában is teljes bátorsággal tanított.
Felhívás számomra e kapott igerész, hogy vallomást tegyek.
Szívemben igaztalanul nem azt a tiszteletet és lelkes szeretetet hordoztam sokáig, ami Szt. Pált megilleti, és Istenünk elõtt biztosan kiérdemelt. A páli levelek közös tanulmányozása során olyan értékítéletek fogalmazódtak meg bennem is, amelyek árnyékot vetettek Istenünknek e csodálatosan odaadott, szent emberére. Ez az árnyék az oka, hogy nem ragadott magával a rendkívül lelkes, a végsõkig hû és fáradhatatlan tanúságtevõ Pál személyes varázsa, ami mindvégig árad belõle. Pál Pál, volt, a maga vehemenciájával, adottságaival, végtelen jóakaratával, minden problémát és helyzetet megoldó igyekezetével. Magát adta, többet már nem tudott adni. Képzett farizeus volt õ, kétségtelenül sokat tanult és sok mindent megértett a jézusi tanításból, de nem ült Jézus lábainál. Jóakaratúan pótolni igyekezett bizonyos információhiányokat az õ sajátos felkészültségével és zsidó hitelemeivel. Bizony, utódainál nehézségek mutatkoztak az õ értelmezési igyekezete miatt.
Ugyanakkor nem értékeljük azt a mérhetetlenül sok üldözést, szenvedés, megaláztatás, amelyben a damaszkuszi fordulat óta néki része volt, és ennek ellenére halált is vállaló bátorsággal tett tanúságot Krisztus urunk mellett, amit csak a legmélyebb meggyõzõdésû, hiteles ember tud megtenni. Bánt, hogy nem éreztem szívemben fájó részvétet, sajnálatot, hálás szeretetet mostoha életútja ismeretében, éppen az árnyék okozta figyelemelterelõdés miatt. Mi, középszerû utódok, képesek lennénk-e arra, hogy látva a lehullott keresztény fejeket, akár a császáron keresztül is keressük a kibontakozás útját? Pál utat akart találni zsidó népéhez, hogy folytathassa az örömhír terjesztését. A két éves római fogsága alatt is építette az Isten országát. Krisztus szeretete ûzte õt, igyekezete kiirthatatlan volt. Nem tudjuk felmérni, mit köszöntetünk neki! Istenünk elfogadta gondviselésének keretén belül a páli igyekvõ szolgálatot, amit hitünk terjesztéséért tett. Õ ezt tudta tenni. Istenünk dolga, hogy inspirálja késõi testvérutódait, akik majd a görbületeket kiegyenesítik, és így minden a helyére kerül.
Hálát adunk Teremtõnknek Pál testvérünkért, aki felülmúlhatatlan példaképünk az Õ lelkes, kreatív, megingathatatlan bátorságú, hûséges személyiségével. Erõsítsen bennünket, és fûtse szívünket e jelen rátekintés is. Dicsõség és hála õérte Istenünknek!
[Sági József, Esztergom]
2014. június 8. - Pünkösdvasárnap
Jn 20,19-2 - “Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat”
Amikor beesteledett, még a hét elsõ napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte õket: “Békesség nektek!” E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: “Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: “Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bûneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bûnben marad.”
A tanítványok félnek. Mitõl? Veszélyben volt az életük, a becsületük, az állásuk? Jézus három éven át járt velük, tanította õket, példát mutatott nekik. Minden hiába, a Mestert megölték, mindennek vége. Reményvesztetten ülnek együtt. Mire várnak? Miért nem mennek haza a családjukhoz, dolgozni? Mária Magdolna már megvitte a hírt a tanítványoknak, hogy él az Úr, de õk csak akkor hiszik el, amikor saját szemükkel látják.
Az Úr láttán minden megváltozik, öröm tölti el õket. Jézus egész élete, tanítása értelmet, tartalmat, jelentõséget kap. A tanítványok megkapják a Szentlelket; és vele a küldetést. Jézus elküldi õket az emberekhez, vigyék el az örömhírt mindenkinek.
Mi is tanítványok vagyunk, mi is megkaptuk a Szentlelket. Érezzük erejét, támogatását? Érezzük azt az örömöt, amit a tanítványok akkor éreztek? Végrehajtjuk a küldetést, amit Jézus ránk (is) bízott? Vagy kifogásokat keresünk? Könnyû megmagyarázni magunknak, hogy mit miért nem teszünk. Nehéz megvinni az örömhírt másoknak, megélni kisebb és nagyobb körben. Ehhez kérjük a Szentlélek segítségét. Amen.
[Demeczky Péterné Makai Ágnes, Pilisborosjenõ]
“Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” (Jn 20,21)
- Tisztába vagyok-e a küldetésem tartalmával?
- Teljesen odaadom magam Jézusnak?
- Szavaim és tetteim összhangja hogyan növekszik?
[Angel]
