Vasárnapi elmélkedés - 2013. június
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2013. június 2. - Úrnapja
Lk 9,10-17 - Jézus gondoskodik rólunk
Amikor az apostolok felmérték a helyzetet, szóltak Jézusnak, bocsássa el a sokaságot, hogy élelmet tudjanak vásárolni. Mivel óriási létszámról, legalább ötezer emberrõl volt szó, meg sem fordult a fejükben, hogy másképpen is meg lehetne oldani a helyzetet, hiszen csak öt kenyerük és két haluk volt. Jézus alighanem nagyon is jól tudta, hogy az apostolok nem lesznek képesek ekkora sokaságot jóllakatni, mégis felszólította õket: “Ti adjatok nekik enni!” Vajon miért? Miért kérte tanítványait a Mester olyan dologra, amelyet nem voltak képesek teljesíteni? A tanítványok látszólag teljesen logikusan gondolkodtak. Öt kenyér és két hal valóban nem elég ennyi ember megvendégeléséhez, más élelmük pedig nem volt. A szituáció, ha csupán az emberi lehetõséget tekintjük, valóban reménytelennek látszott. Sok az eszkimó, kevés a fóka.
Amikor az apostolok tehetetlenségüket fejezték ki Jézusnak, megesett rajtuk a szíve, és jóllakatta a népet. Jézus talán próbára tette apostolait, felismerik-e, hogy nem emberi léptékkel kellene a megoldást keresni? A tizenkettõ közül egyik sem felelte azt: “Noha csak öt kenyerünk és két halunk van, DE mivel benned itt van köztünk az Isten, ha akarod, hatalmadnál fogva csodát tudsz tenni. Neked csak egy szavadba kerül, és az emberek jóllaknak.”
A tanítványoknak azt kellett megérteniük, hogy ha Jézus velük van, õ gondoskodik róluk, nem szabad aggodalmaskodniuk. Nem az a lényeg, hogyan történt a csoda, milyen módon lett két halból és öt kenyérbõl még vagy tizenkét kosár maradék is, ahogy ezt nem is írja le az evangéliumi részlet. Mindössze annyit tudunk, hogy Jézus az égre emelte tekintetét, hálát adott, majd mindannyian ettek, és jóllaktak.
Mi is gyakran reménytelennek látjuk a helyzetünket. Úgy érezzük, kevesek vagyunk, és nem tudjuk, merre induljunk. Úgy érezzük, nehéz sorsunk van, másoknak több jutott, és nincs elég erõnk.
Ha úgy érezzük, nem tudjuk, merre forduljunk, próbáljuk rábízni magunkat Jézusra, keressünk öt kenyeret és két halat, amiért hálásak lehetünk, és az meg fog sokszorozódni. Mert “öt kenyere és két hala” mindenkinek van, csak sajnos ezt gyakran elfelejtjük. Úgy látjuk, hogy másoknak tíz kenyerük és hat haluk van, esetleg még több, és ezt igazságtalannak érezzük.
De ahogyan ebben a történetben is, Jézus mindig gondoskodik rólunk, hogy jóllakjunk. Olyannyira, hogy önmagát adta értünk. Mert Jézus most is jól tart, éltet, õ az, akivel soha sem lehet betelni. Nélküle üresnek érzi magát az ember, és éhezik. Ezt az éhséget csak õ tudja csillapítani, mégpedig Isten gazdagságával és nagyvonalúságával, oly módon, hogy soha nem kaphatunk belõle eleget, mert ez a lelki táplálék, amit nyújt nekünk, végtelen. Ha hálásak vagyunk a kenyereinkért és halainkért, akár tizenkét kosár maradékot is összeszedhetünk.
[Csíky Lajkó, Budapest]
“Ettek is, jól is laktak mind; és az általuk szétmorzsoltak maradéka 12 kosárnyi lett fölszedve.” (Lk 9,17)
- Kiket sikerült jóllakatni? Mivel?
- Mennyire szoktam szemetelni?
- Mennyire fontos számomra a természetvédelem?
[Angel]
2013. június 9. - Évközi 10. vasárnap
Lk 7,11-17 - Miért csak félelem hatására?
Vajon mit tudnánk még elmondani egy feltámasztós történetrõl? Milyen plusz tartalmat vagy cifrát adhatnánk neki? Ha azt mondom, semmilyet, csak saját nevemben mondom. A halottak feltámasztása Isten leglátványosabb csodája, amit Jézuson keresztül visz véghez, aki saját magával is “produkálja” ezt élettörténetének végén. Avagy vége felé, mert tudjuk, halála után él még egy kicsit. Isten és fia kénytelenek ekkora volumenû dolgot felmutatni, hogy az okos, intelligens, tudós csúcsteremtmény is kénytelen legyen felfogni: Isten mindenek felett áll, mindenek Ura. De hát ezt tudtuk eddig is.
Az sem új számunkra, hogy Jézusnak vannak érzései. Megrendíti egy-egy ember hite, vagy éppen megesik a szíve valakin, s kiemeli õt szomorúságából, nyomorából. Persze, ez egyértelmû. Kinek ne esne meg a szíve egy asszonyon, aki férje után egyetlen fiát is elveszti? Én is feltámasztanám, ha tudnám. Ez csak természetes. Annak vesszük. Jézus mindenben tud segíteni, hát segítsen! Hiszen látja, hogy szükségem van rá. De mennyire, hogy látja! Még akkor is, amikor mi nem érzékeljük. “Istenem, bár késõn indultam el, add, hogy odaérjek a megbeszélésre, nagyon kínos lenne most elkésni!” Odaérek. Isten segített? Vagy mindegy? Mindegy. Most az életemre kell koncentrálnom.
Azt a reakciót is ismerjük, amikor egy számára megmagyarázhatatlan történés láttán félelem fogja el az embert. Jézus megérint egy halott ifjút, rászól, hogy keljen fel, s az felkel. Csoda. Mi inkább a thrillerekbõl ismerjük az efféle jeleneteket, izgalomfokozó zenei aláfestéssel. Na de akkoriban film kizárva, tényleg megtörtént, jogos hát, hogy “mindnyájukat elfogta a félelem, és magasztalták Istent”. Hoppá! Elõtte nem magasztalták. Csak utána. Pedig Jézus az apró dolgokban is kitett magáért.
Mindig bosszankodom, amikor az iskolában a tanítványaim csak akkor hajlandók odatenni magukat, ha valamivel megfenyegetem õket. Ha “elfogja õket a félelem”. Hát nem lenne egyszerûbb stresszmentes, oldott hangulatban dolgozni? Felfoghatatlan. Nekik lenne jobb, miért nem értik? Ja, hogy én ugyanígy viselkedem Istennel? Csak akkor jut eszembe, ha félek és szükségem van rá? Vagy ha valami erõs “természetfelettire” utaló élményben van részem, ami megijeszt? Miért kell Istennek állandóan valami lenyûgözõ és egyben félelmetes dolgot produkálnia annak érdekében, hogy bele tudja csempészni magát az életembe?
Isten nem várja el, hogy írjak egy ezerháromszázhatodik mélyen szántó gondolatot a naimi ifjú feltámasztásáról, s ez igazán megnyugtató. Cserébe szerezhetnék neki egy kis örömet azzal, hogy megpróbálom õt mindennapjaim részévé tenni. Teszem azt, magasztalom egy kicsit. Néha. Még ha nem varázsolta is a szemem láttára borrá a vizet, vagy tízezres vacsorává az öt kenyeret. Nekem lenne jobb. Miért nem értem?
[Kõszegi Júlia, Pécs]
“És megpillantva õt az Úr, megesett rajta a szíve és azt mondta neki: Ne sírj!” (Lk 7,13)
- Milyen sorsok tudnak leginkább megindítani? Mikor? Miért?
- Mikor szoktam sírni? Miért?
- Hogyan tudok vigaszt nyújtani? Kinek? Mivel?
[Angel]
2013. június 16. - Évközi 11. vasárnap
Lk 7,36-50 - Erõsítsük hitünket!
A történetet olvasva hamar megnyilvánulnak Jézus legjellemzõbb tulajdonságai. Szelídség, irgalmasság, szeretet, minden bûnünk megbocsájtása. Ha megkérnének minket arra, hogy soroljuk fel ezeket a tulajdonságokat, azonnal menne. Azonban a gyakorlatban, a mindennapi életben mennyire vagyunk tisztában ezekkel? Mindenki volt, van és lesz olyan helyzetben, amikor nehéz ezeket elhinni, sõt akár az egészen képtelenségnek tûnik. Ekkor van szükségünk a hitre. Vajon képesek vagyunk-e úgy leborulni a lába elõtt, és õszintén, tisztán hinni benne, ahogy ezt a bûnös nõ tette?
“Hited meggyógyított.” Jézus a Szentírásban többször is kiemeli, hogy bármit is teszel, ha teljes szívedbõl megbánod, bocsánatot nyersz. Bármit kérsz is, ha hiszel, megkapod. A hétköznapi ember ezt a mondatot meghallva esetleg jót kacag az egészen, majd rögtön elfelejti. Sokszor tapasztalhatjuk, hogy mi is tiszta szívbõl imádkozunk valamiért, kérünk valamit, és nem teljesül, sõt néha az ellentéte valósul meg. Akkor most hogyan is van ez? Vannak a hitnek határai? Vagy mindenre képes? Egy ilyen csalódás után, fõleg ha igazán komoly dologról van szó, fel tudunk-e állni, újra hinni és befogadni õt, majd a lábához borulni? Biztosan nem könnyû. Azonban ha képesek vagyunk hitünket erõsebbé tenni, megedzeni, akkor ez lehetségessé válik. Tapasztalataim szerint apránként kell építeni, erõsíteni a hitet. Meg kell találni az apró, megfelelõ “téglákat”, és ezeket pontosan egymáshoz illeszteni. Talán úgy lehetséges ez, hogy minden nap keresünk olyan dolgokat, pozitívumokat, amikbõl erõt meríthetünk. Ha mindig csak a bajt látjuk, és nem tudunk örülni, hálát adni minden piciny örömért, akkor vajmi kevés esélyünk van hitünk házát megépíteni, azaz olyan szilárddá tenni, hogy ne omolhasson olyan könnyen össze egy-egy csalódástól.
Az igeszakasz nemcsak a nõ szempontjából érdekes, hanem a farizeuséból is. Õ a vendéglátó, aki befogadja Jézust a házába. Véleményem szerint minden emberben többé-kevésbé jelen van a történet két szereplõje. Érdemes beleképzelni magunkat a helyükbe, és átgondolni, hogy mi miként cselekednénk?
Mi hogyan fogadjuk el az Urat nap mint nap? Szeretjük-e õt igazán, és elhalmozzuk-e ezzel az érzéssel?
[Kõszegi Sámuel, Pécs]
“...Johanna, Khúzonak, Heródes gondnokának felesége, meg Zsuzsanna, és sokan mások, akik szolgáltak nekik javaikból.” (Lk 8,3)
- Szoktam-e tapasztalni Isten jóságát? /Johanna/
- Mennyire vagyok elõrelátó?
- Mennyire esik foglalkozásom emberi tevékenységem vonalába?
[Angel]
2013. június 23. - Évközi 12. vasárnap
Lk 9,18-24 - Kinek tartjuk mi Jézust?
Ha ma tenné föl ezt a kérdést, mit válaszolnánk Jézusnak?
- Kötelezõ tananyag: Minden gyerek tanul irodalomórán a Bibliáról, olvas Jézusról is. Vajon megértik-e, megérzik-e, hogy ki õ valójában? Ha nincs családi háttér, ha a tanár nem hívõ ember, Jézus csak egy réges-régen íródott irodalmi alkotás szereplõje marad.
- A mûveltség része: Évszázadok zenei, irodalmi, képzõmûvészeti alkotásait, újabban a filmeket nem érthetjük igazán, ha nem ismerjük Jézus életét, példabeszédeit. Van, aki ezért foglalkozik a Bibliával, az Újszövetséggel.
- Szupersztár: Jézus nevét hallva sokaknak Lloyd Webber zenéje ugrik be. Júdás a nagy áriájában a mai emberek értetlenségét énekli meg. Jézus szenved, meghal, de nincs föltámadás.
- Jézus úr: Õseink így találkoztak a kereszténységgel. Ellenfeleik “Jézus, Jézus!” - kiáltással indultak a harcba, és végül legyõzték õket. Jézus úr erõsebb volt az õsi istennél. A késõbbi keresztény századok csak erõsítették a hatalmas, szigorú, büntetõ Isten képét.
“Hát ti kinek tartotok engem?” Péter helyesen válaszolt, de Máténál és Márknál olvashatjuk, hogy Jézus nemsokára lesátánozza, mert kiderült, hogy a korabeli zsidósághoz hasonlóan az õ messiásképébe sem fért bele a szenvedés, amire Jézus megpróbálja õket felkészíteni.
Nekünk kicsoda Jézus? Vajon helyesen látjuk õt? Nekünk nem mondaná, mint Péternek, hogy “emberi módon, s nem Isten tervei szerint gondolkodol”?
[Stölkler Nándorné, Pécs]
“És táblácskát kérve ráírta a következõt: János /Jahve kegyelmes/ a neve. El is álmélkodtak rajta mind.” (Lk 1,63)
- Mennyire tudok közösen dönteni? Kivel?
- Mennyire zavar, ha közös döntésünk megütközést kelt?
- Min szoktam elálmélkodni?
[Angel]
2013. június 30. Évközi 23. vasárnap
Lk 9,57-62 - Mennyit adunk magunkból?
Vajon már rátettük-e kezünket az eke szarvára? Vagy még tervezgetjük, hogy ha elég tudásunk lesz, s a körülmények is olyanok, akkor szóval és tettel is Isten útját akarjuk járni? Ha elindultunk, vajon elég mélyen nyomjuk-e Isten szántóföldjébe a vasat, vagy csak a felszínen vakargatunk? Csak annyit adunk magunkból és a magunkéból, ami még nem kényelmetlen? Olyat, amitõl még nem csökken az életszínvonalunk, ahol a tanúságtevés során biztosan nem kerülünk kínos helyzetbe, ahol nem kell bepiszkolnunk a kezünket a szolgálat során, s ahol testi-lelki rászorulók nem igénylik túlságosan az idõnket?
És hogy állunk a hátratekintéssel? Hányszor mondtuk már lelkesen Istennek, hogy számíthat ránk, mindenünk az övé? A visszatérõ lelkigyakorlatos vagy újévi fogadalmak azt jelentik, hogy az idõk folyamán szép lassan visszalopkodtuk a már neki ígérteket.
Tény, hogy nehéz teljes odaadottsággal élni, hiába tudjuk, hogy nekünk is, az Ország ügyének is az lenne a legjobb. Naponta sok-sok döntéshelyzet elé állít az élet, s sokszor nincs erõnk és/vagy bölcsességünk a megfelelõt választani.
Pedig a fenti Ige nagyon kemény! Mennyei Atyánk mindenkit alkalmasnak teremtett arra, hogy rátaláljon, átalakítsa gondolkodását, s vele egyesülve járja az élet útját. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy mindent megbocsátó Istenünk elnézõ, s megérti gyengeségeinket. Ez biztosan így is van! Csak nem kellene ezzel visszaélnünk! Nem tudjuk, hogy az “aki sokat kapott, attól sokat is kérnek számon” szellemében vajon meddig terjed Isten béketûrése. És mi történik azokkal a helyzetekkel, ahová minket küldött volna? Ott, ahol nekünk kellett volna az õ eszének, kezének-lábának, szemének lennünk?
Isten soha sem kér tõlünk többet, mint amire képesek vagyunk. Nem akar agyonnyomni elvárásaival! Azt szeretné, ha örömteli, boldog, de egyben aktív, tanúságtevõ életet élnénk. Hát akkor rajta, testvérkéim, menetirányba állva, ekeszarvat s egymást szorosan tartva haladjunk a Cél, a Fény, a Végtelen Ölelés felé!
[Kõszeginé R. Melinda, Pécs]
“Látván pedig ezt a tanítványok, Jakab és János így szóltak: Urunk akarod-e, hogy mondjuk: szálljon le tûz az égbõl és eméssze el õket?” (Lk 9,54)
- Mennyire vagyok sértõdékeny?
- Mennyire vagyok bosszúálló?
- Mire használom rendkívüli képességemet?
[Angel]
