Vasárnapi elmélkedés - 2013. július
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2013. július 7. - Évközi 14. vasárnap
Lk 10,1-12.17-20 - Közel van az Isten országa
Jézus gondosan választja ki tanítványai közül azokat, akiket maga elõtt küld a városokba és a falvakba. Azzal a feladattal bízza meg õket, hogy tanítsanak és gyógyítsanak, hirdessék az Úr örömhírét. “Az aratnivaló sok” mondja Jézus, mert jelentõs azok száma, akik várakozással, felkészülve várnak erre a szóra, erre a hírre. Sokan vannak, elszórtan élnek. Kiben-kiben elõrehaladott állapotban van, vagy befejezõdött az érési folyamat. Megértek arra, hogy várakozásuk nyomán örömmel fogadják a hírt: közel van hozzájuk az Isten országa.
Jézus választása a tanítványi körbõl azokra esett, akiknek a személyi minõségét nemcsak az elkötelezettség, az ismeret, a gyógyítási képesség, hanem nagyfokú önfegyelem és bizalom is jellemzi. “Ne köszöntsetek az úton senkit”, “ne vigyetek magatokkal erszényt, tarisznyát, sarut” - mondja Jézus. Ne ossza meg figyelmeteket semmilyen, a küldetéssel összefüggésben nem álló körülmény, eszköz, üdvözlési- vagy egyéb szokásrendszer.
Az így felkészítetteknek feladataik vannak a célállomáson. Az a pont tekintendõ célállomásnak, ahol szívesen fogadják õket. A célállomás bárhol lehet. Nincs elõre egyeztetve, nincs foglalás elõre, nincsenek regisztrálva. Nyitott lélekkel kell menniük a bizonytalanba. Magatartásukra két ellentétes jellemzõ szót találhatunk: rugalmatlanság és rugalmasság.
Rugalmasságot kell tanúsítaniuk azokkal szemben, akik befogadják õket. Elfogadni a szeretetet, és beilleszkedni a család életébe; enni-inni azt, amijük van, amit eléjük tesznek, egynek lenni életvitelben a családtagok között. Közben tanítani és gyógyítani. Átadni a hírt, az üzenetet. Megélni velük a hír valóságát.
A küldetés eredményességéhez azonban rugalmatlanságra is szükség van. Az úton is, az ott tartózkodás idején is. “Ne járjatok házról házra!” Különös, de érthetõ tanács. Vetélkedést okozhat a szomszédok, a szegények és a módosak között, hogy a küldöttek kikhez térnek be legközelebb, vagy kiket hanyagoltak el ottlétük alatt. Emberi tulajdonság, hogy az új házigazdák rendre - akár erõn felül is - túl akarnak tenni a korábbiakon. A vendéglátói szerep eltereli nemcsak a házigazdák, hanem a vendégek, azaz a házról-házra járó, mindig másokhoz alkalmazkodni kénytelen tanítványok figyelmét is a lényegrõl. A pletyka, az összehasonlítgatás eredménytelenné teszi azt az erõfeszítést, amelynek célja a Hír átadása.
Jézus üzenete a barátságtalanok, az elutasítók számára is hír. Közléséhez bizony rugalmatlan hozzáállásra van szükség. Nincs felmentés, nincs olyan ok, ami indokolhatná az Örömhír átadásának mellõzését.
A pontosan végrehajtott jézusi elgondolás mûködik. Mindaz, amit vártak tõle, bekövetkezett, és az, amit még titkon sem reméltek, szemük láttára megvalósult. Igazolódott, hogy az Örömhírt hirdetõ élet örömmel teli, és a hirdetõ számára képes legyõzni minden ellenséges erõt. Isten számon tartja övéit, élhetünk Benne és Általa, ha Örömhírét átadjuk, és annak valósága szerint élünk.
[Vinczéné Géczy Gabriella, Budapest]
“Így szólt pedig hozzájuk: Az aratás ugyan sok, a dolgozók azonban kevesen vannak. Kérjétek tehát az Urat, hogy vessen be dolgozókat az aratásába.” (Lk 10,2)
- Kitõl függ, hogy elegen vagyunk egy feladathoz?
- Mire szoktam kérni az Urat?
- Mennyire szégyellek kérni? Kitõl? Miért?
[Angel]
2013. július 14. - Évközi 15. vasárnap
Lk 10,25-37 - Felebaráttá válnunk kell
A példabeszéd központi alakja, a szamaritánus nagyon érdekes ember, integrált személyiség. A rugalmasság, a racionalitás, az áldozatkészség, az empátia, az emberismeret és a felelõsségvállalás ritka egyensúlyát figyelhetjük meg személyében. Bizonyos objektivitással viszonyul az események során a helyzethez, jó döntéseket hoz a maga és a rászoruló érdekében. Ha magatartását követni akarjuk, cselekedeteit érdemes szembesíteni saját tapasztalatainkkal.
Nem ráérõsen üti el az idejét, megrakott teherhordó állata mutatja, hogy dologban jár. Idõre el kell jutnia valahová, mert a sivatagon átkelõnek fedél alá kell érni, még mielõtt leszáll a nap. Váratlanul éri, és megérinti a véres ember látványa. Fontossági döntésre jut. Irigyelhetjük nagyvonalúságáért, azért, hogy felül tud emelkedni az általános elõítéleteken, miszerint a sérült ellenségnek tekintendõ. A szamaritánus a teljes egészében magáévá teszi sérült baját. Érintettként viselkedik, ugyanúgy, mint az, akit elvertek. Irigyelhetjük azért a természetes magatartásért is, amely megtalálja a beteg ellátásának legcélszerûbb módját, figyel a rendelkezésére álló lehetõségekre. Áldozatot hoz, amikor a szamara mellett gyalogol, amikor a fogadóban a beteg mellett tölti az elsõ, kritikus idõt. Csodálhatjuk racionalitását, ahogy megtalálja azt a megfelelõ pillanatot, amikortól személyes jelenléte már mellõzhetõ, illetve távolléte idejére az ésszerû és megnyugtató megoldást. Csak a legszükségesebb, de nélkülözhetetlen idõre engedi kizökkenni magát a saját munkájából. Emberismerete realitásokon nyugvó. Nem vár el sem a fogadóstól, sem másoktól olyasmi empátiát, mint amit maga élt át látva a sebesültet. Nem idõz el annál a gondolatnál, hogy ki mindenkinek lett volna egyszerûbb vagy praktikusabb segítenie.
Segíteni sokféle okból, sokféleképpen lehet. Lehet egy emberi játszma része, fontoskodás, pótcselekvés vagy menekülés egyéb feladatok elõl. Esetleg kibúvó: állandó és környezet által méltányolást igénylõ mentség. Lehet az alárendelt szociológiai státusz kompenzálása, esetleg gyors siker- és komfortélmény (hála) elérésének módja.
Felebarátnak nem születik, hanem azzá válhat az ember. Ahhoz, hogy ember voltunk a teljesség felé bontakozzon, s örök életre jussunk, felebaráttá kell válnunk valakik számára. A felebarát szó tartalma csak kapcsolatban, viszonyrendszerben és szükséghelyzetben értelmezhetõ. Viszonyrendszerben önmagammal és a velem kapcsolatban állókkal, viszonyrendszerben általában a segítséget kérõkkel, és viszonyrendszerben azokkal a feladataimmal, amelyek egyénileg rám vannak bízva, amelyek miatt megszülettem.
Annak válhatunk felebarátjává, aki valóban szükséget szenved, és akinek a bizalom nagyságát és intenzitását tekintve ugyanakkora szeretetet, féltést, gondoskodást nyújtunk, mint amekkorával önmagunkat tartjuk fizikai, szellemi, lelki jólétben.
[Vinczéné Géczy Gabriella, Budapest]
“És mivel valamely törvénytudó elõállta megpróbálván Õt, s mondván: Mester, mit cselekedve fogok örök életet örökölni?” (Lk 10,25)
- Milyen kérdések érdekelnek?
- Mennyire érdekel örök sorsom?
- Mitõl függõnek képzelem örök sorsomat?
[Angel]
2013. július 21. - Évközi 16. vasárnap
Lk 10,38-42 - Egy a szükséges
Nehéz úgy dolgozni, sürögni-forogni, hogy valakik mellettünk nem teszik a dolgukat. Ki hibáztatná azt, aki eleinte csak magában mérgelõdik ezen, aztán pedig kifakad? Ez elkerülhetõ, ha a helyes magatartási modellt, azaz az együttmûködést követve Mária segített volna Mártának, így hamarabb végeztek volna a házimunkával, és mindketten odaülhettek volna Jézus lábaihoz - hallottuk egyszer a szentbeszédben. Erre a logikus megoldásra jutnánk, ha elegendõ lenne pusztán az ésszerû munkaszervezésre felhívni a figyelmet. Alaposabban végiggondolva azonban mégsem a racionalitás keretei között kell keresnünk az evangéliumi szakasz kulcsát.
Márta gyakorlati ember, és egyáltalán nem tartja fontosnak a szócséplést. Sõt. Szerinte az nemcsak nem fontos, hanem egyenesen felesleges és káros is. Agyaskodás. Véleménye szilárd, (és/mert) egyezik a “mindenki” által általánosan elfogadott renddel és szokással. Egyébként meg: Hogy nézne az ki, ha egy betérõ azt látná, hogy a háziak tátott szájjal ülnek Jézus körül, miközben szalad a konyha?
Márta méltatlankodása, idegeskedése világosan mutatja, hogy saját maximalizmusával küzd. Mindent jobban (nemcsak jól) akar csinálni. Éppen ezért gyanítható, hogy Márta Mária segítsége mellett is mindig találna annyi munkát, hogy végeredményben egyiküknek se maradjon ideje leülni a Mester lábához. Akinek volt bármilyen köze már háztartáshoz, tudhatja, nem létezik olyan pillanat, amikor a gondos háziasszony mindent a legnagyobb rendben valónak lát, és nem talál több teendõt.
Nem tudhatjuk, hogy Mária mikor látta be ezt, adta fel, és ült oda hallgatni az Urat, de ez mellékes. Érdekesebb, hogy Márta számára kizárólagos fontossággal bír a sok házi dolog, ettõl érzi magát fontosnak, ez adja neki a biztonságot, és ez képezi önbecsülésének stabil alapját. Kötelességtudata határtalan: nem engedi meg magának, hogy feladatait csökkentse, vagy elhagyja - ha ott van Jézus, ha nincs. Nézetrendszerébe semmi egyéb nem fér bele, ennek következtében az idejébe sem.
Ha szegény nem volna errõl 200%-ig meggyõzõdve, nem tenné szóvá Jézusnak testvére “hanyagságát”. Biztos abban, hogy Jézus is ugyanúgy látja a világot, mint õ: mindent el kell végezni, nem érünk rá másra. A férfiak járathatják az agyukat mindenféle Isten országán, de a nõknek helyt kell állniuk számtalan házi dologban. Csoda, ha ideges ettõl az ember? Egy háziasszony soha nem lehet tétlen, nélküle összedõlne a világ. Óriási felelõsséget kell viselnie. Persze a lusta, hanyag, felelõtlen asszonyokra is van példa, sajnos. Lám.
Nincs a szívedben senkinek és semminek hely, Márta - mondja Jézus. Pedig csak egy a szükséges. Cseréld a szívedben a “sok házi dolgot” Isten országára. Prioritást kell váltani. Ezzel a váltással Mártának többé nem a suvickolt tûzhelytõl kell várnia a saját biztonsága, nyugalma, fontossága visszaigazolását. A hangsúlyok a helyükre kerülnek.
Olyan egyszerû okosnak lenni ekkora távolságból. Megállapításainkat azonban magunkra is vonatkoztathatjuk: talán nem merészség azt állítani, hogy mi magunk vagyunk/lehetünk egyszemélyben, különbözõ arányokban Márta és Mária is. Elég csak arra gondolnunk, milyen gyakran fordul elõ, hogy egyáltalán nem, vagy csak elenyészõ idõnk jut éppen azokra a teendõinkre, amelyeket igazán fontosnak tartunk: párkapcsolat, család, gyerek, ima, Örömhír, kapcsolattartás, kapcsolatépítés. Napi idõelszámolásunkat este végiggondolva rendre olyan idõigényes tételekre bukkanunk, amelyek inkább tartoznak Márta, mint Mária tevékenységi körébe. Ugyanezt tapasztaljuk nagyobb, akár évtizedes idõtávban is.
Gondoljuk végig: Számunkra biztosan csak egy a szükséges? Biztosan jól ítéljük meg napi és éves vonatkozásban energiánk, tudásunk, pénzünk, idõnk, szeretetünk helyét és arányait? Milyen (gátló) elvárásrendszernek akarunk megfelelni nap mint nap? Eltûnõdtünk-e már idegeskedéseink és maximalizmusunk összefüggésén?
[Vinczéné Géczy Gabriella, Budapest]
“Vándorlásuk során egy faluba értek, egy asszony, Márta befogadta Õt a házába.” (Lk 10,38)
- Kit /kiket/ vagyok kész befogadni az otthonomban?
- Hogyan fogadom a vendégeket?
- Mennyire érdekel a befogadott gondolatai?
[Angel]
2013. július 28. - Évközi 17. vasárnap
Lk 11, 1-13 - Mert mi is megbocsátunk
Az imádságnak nagy irodalma van. Vannak fajtái, metódusai. Szemlélõdõ, kérõ, hálaadó, dicsõítõ és még ki tudja, hányféle.
Jézus nem tart tudományos értekezést az imáról. A lehetõ legegyszerûbb, a lényeget megragadó módon, a mindenki által ismert, használt szavakkal és kifejezésekkel fogalmaz. Mi a fontos Istennek? Mi fontos nekünk, embereknek?
Istennek az a fontos, hogy Országa megvalósuljon a földön. Ez az akarata. Azért fontos ez neki, hogy gyermekei boldogok legyenek, és övék legyen a föld. Gyermekei ezért szólítják így: Atyánk.
Két entitás szerepel az imádságban. A megszólított Atya az egyik. Mi, azaz az emberek összessége a másik. Nem én, egyes ember a magam nevében szólok az Istenhez, hanem úgy, mint az emberek összességének egy tagja. Az Úr imádságában ezért megjelenik az emberben lévõ belsõ, és az õt körülvevõ külsõ viszonyrendszer. Magánimát nem tanított nekünk Jézus. Nem azért használ többes számot, mert több tanítványnak felel; hanem azért, mert éppen akkor, amikor mint gyermekei Atyánknak szólítjuk az Úristent, ez a megszólítás egységet hoz létre bennünk és közöttünk. Valamennyiünk nevében szólunk hozzá, valamennyiünk nevében fogalmazzuk meg, mit kérünk tõle, mit tettünk egymásért.
Ezt azért tehetjük, mert általános félelmek és aggódások között élünk valamennyien. Tartunk attól, hogy elveszítjük, amink van, akár kevés, akár sok is az. Nem lesz állásunk, nem tudunk enni adni a ránk utaltaknak vagy értékeinkre rablók fenekednek.
Nyomaszt a rossz lelkiismeret hibáinkért és bûneinkért, amelyeket magunk ellen vagy egymás ellen követtünk el. Megterheli szívünket és megbetegíti szervezetünket, leköti energiáinkat a harag, a sértések nyilvántartása és ápolása, a megbocsátani nem tudás. Eltévesztettük az utat, amelyet keresünk és amelyre vágyunk, elszabotáltuk a küldetést, másra fordítottuk a rendelkezésre bocsátott, kiszabott idõnket. Mindezt abban a kapcsolatrendszerben tettük, amelyben valamennyien az Atya gyermekeiként tagok vagyunk, és amelyben saját felelõsséget kell viselnünk tetteinkért.
Szabadulásra vágyunk félelmeinktõl, belsõ bizonytalanságunkból, fékezett vagy béklyókba szorított önmagunktól. Jöjjön el a te országod, mondjuk, mert a te országod egy és oszthatatlan a mennyben és a földön. Ha itt van köztünk is, akkor vége a szorongásnak, nem kell tovább félnünk. A magam részérõl saját akarattal, szándékkal, erõfeszítéssel tehetek ezért: a mi Atyánktól bocsánatot kérek, és az engem ért sértések megbocsátásáról számolok be neki.
Jézus nemcsak atyánkként mutatja be nekünk Istent, hanem barátunkként is: olyannak, akinek fontos, hogy a valódi szükségben szenvedõt ne hagyja magára, ne küldje el, hanem meghallgassa. Amikor a támogatását kérjük, rávezet minket arra, valójában mire is van szükségünk. Akinek élete központi törekvése Isten akarata/országa keresése, és bizalommal fordul Istenhez, mint atyjához a gyermek, vagy barátjához az a barát, aki éjfélkor is mer zörgetni, az nem csalódik. De ehhez rendszeresen zaklatnunk kell Õt.
[Vinczéné Géczy Gabriella, Budapest]
“Minden kérõ kap ugyanis, a keresõ talál, s a kopogtatónak kinyitnak majd.” (Lk 11,10)
- Mit lehet tõlem kérni? Kinek?
- Hol szoktam kopogtatni? Miért?
- Milyen esélyei vannak a tõlem kérõnek?
[Angel]
