Vasárnapi elmélkedés - 2013. augusztus
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2013. augusztus 4. - Évközi 18. vasárnap
Lk 12,13-21 - Ki akarja magát velem igazolni?
Az ember legyõzhetetlen vágya, hogy olyan világot rajzoljon maga köré, amelyben két dolog fontos: az egyik, hogy minden meglegyen és úgy legyen meg, ahogy “én” akarom, a másik pedig, hogy velem szemben, a játékszabályaimmal szemben senki sem élhet kritikával.
Nem véletlen a Jézushoz intézett kérés, hogy bírálja felül azt, amit mi, emberek írtunk (öröklési, birtoklási szabályok), aztán ha felülbírálta, akkor egy vállrándítással el tudjuk intézni a kritikát: “Kérem, ezt nem én csináltam, hanem a sors, az Isten vagy a jószerencse.” “Jókor voltam jó helyen, mások meg rosszkor rossz helyen!” “Ha valaki felelõs is mindezért, egy biztos: Nem én!”
A történelem másról sem szól, mint hogy megállás nélkül lerángatjuk Istent saját cselekedeteink igazolásául, akár jóllakottságról, akár éhezésrõl, háborúról, önvédelemrõl van szó, akár a társadalom erkölcsi állapotáról vagy a környezetünkkel való visszaélésekrõl: célzott szenteltvízhintéssel akarjuk megáldani vallási, törvényi vagy harci fegyvereinket.
Azt mondják, Jézus legkegyetlenebb szava anyjához, Máriához szólt, amikor úgy szólította meg, hogy “Asszony”! Legalább ilyen kõkemény a válasza itt is: “Ember”! Miért akarod saját vágyaidat, saját önzõ törvényeidet velem igazolni? Ahogy a másik ember sem lehet az eszközöd, úgy Istent sem silányíthatod akaratod végrehajtójává. Szabad vagy, szabadon választhatod azt, amiért aztán vállalnod kell a felelõsséget! Ne mutogass - se föl, se le, se emberre, se társadalomra, se Istenre, hanem a rád bízott életet, értékeket arra használd, amire valók: építésre, másokért valóságra! Te legyél önmagad bírójává, aki tudja, mit miért tesz.
[Sulyok Gábor, Budapest]
“Ám valaki a tömegbõl azt mondta neki: Mester, szólj testvéremnek, meg kell osztania velem az örökséget.” (Lk 12,13)
- Mirõl szokott vita támadni köztem és a hozzám tartozók között?
- Hová fordulok, ha nem tudok a vitás kérdésekben dûlõre jutni?
- Vállalok-e “döntõbírói” szerepet vitás kérdésekben?
[Angel]
2013. augusztus 11. - Évközi 19. vasárnap
Lk 12,32-48 - Uram, kiknek beszélsz?
Íme az az evangéliumok egyik legmegnyugtatóbb, legkellemesebb üzenete: “Ne félj, picinyke nyájacska, hiszen tiétek az ország!” És ennek az országnak az ölünkbe hullásához csupán egy kell, az, hogy tudjunk türelmesen várakozni a “mikor”-ra.
Veszélyes mondat ez a jézusi ígéret, mert magában hordozza a téves biztonságérzést: Isten megígérte, akkor annak be kell következnie, de azt is, hogy ez az ország nekünk van félretéve, és ami a legfontosabb: készen van, hiszen Isten ajándéka. Egyetlen egyet kell tennünk ebben a nagy várakozásban: aranyos nyájként engedelmesen bégetni az áment mindarra, amit elkészítenek nekünk, hogy szent passzivitással bégessünk rá.
A probléma ott van, hogy Jézus bosszantó figyelmeztetéssel folytatja: Metanoeite! Ébredjetek fel! Nem elég ájtatosan és imádságos lelkülettel várakozni, hanem gyökeres aktivitással élni kell azt, ami eddig “majd ha ráérünk” volt. Ami eddig mindent megelõzve betöltötte életünket, azt ki kell onnan hajigálni, hogy ami nem fért bele mindennapjainkba, mert a munka, a család, a társadalom, az érvényesülés lefoglalta minden energiánkat, az vezérelvvé váljék. Ami távol volt, mert idegennek, szokatlannak, betegesnek, sõt sokszor visszataszítónak találtuk, annak mostantól értékké, kinccsé kell lennie.
Ha arra várunk, hogy valaki majd beint a zenekarnak, akkor hiába várunk, ha arra várunk, hogy valami pásztorféle utat mutasson, hiába várunk. Nekünk kell meggyújtanunk saját fáklyánkat, nekünk kell kinyitnunk saját ajtónkat az elõtt, aki Jézusként ment el, de most koldusként, nyomorékként, hajléktalanként, mélyszegényként, büdösen, összeverten akarja átlépni küszöbünket. Nemde õk a mi kincseink?!
És itt van az evangélium legjobb vicce: “Akkor Péter megkérdezte: Uram, ezt nekünk mondod, vagy (úgy általában) mindenkinek?” Mint aki elaludt a film legizgalmasabb részénél, aztán álmosan kérdezi, ki volt a gyilkos, ki az áldozat, és egyáltalán… - Olyan kérdés ez, amelyre Péter helyett nekünk kell megtalálnunk a választ!
[Sulyok Gábor, Budapest]
“Csípõtök legyen felövezve, fáklyátok meggyújtva.” (Lk 12,35)
- Hogyan készülök neki a munkáimnak?
- Hogyan öltözködöm a munkáimhoz?
- Mennyire vagyok kiszámítható?
[Angel]
2013. augusztus 18. - Évközi 20. vasárnap
Lk 12,49-53 - Lángra merem lobbantani?
Jézus választásra késztetõ volt egész életében. Szembeállította a jámborokat a bûnösökkel, az igazakat a vámszedõkkel, a templomi kultuszt az emberbaráti élettel, az elvetettséget a kiválasztottsággal. Isteni tüzet akart gyújtani, de már kortársai sem nézték jó szemmel. Nem tartotta szükségesnek, hogy az áldozati oltárról hozza a tüzet, mert úgy ítélte meg, hogy az áldozati oltár tüze nem hoz életet. Olyan tüzet akart fellobbantani, amely megújítja a földet, ahogy a biológusok is értéknek tartják akár az erdõtüzeket is.
De sokan akarták ezt a tüzet eloltani, vagy legalábbis biztonságos falak közé zárni, és jámbor gyertyafénnyé vagy mécsessé csendesíteni. De az élet él, és élni akar, és ki mondhatja a tûznek, hogy ne égjen? A Jézus által hozott isteni életet de sokan akarták már bedugni templomok ájtatos árnyai közé, viszont a Tamás-evangélium így fogalmaz: “Tüzet dobtam a világra, és most õrzöm, amíg ég!”
Hányan akarták már szembeállítani a jézusi életet a gonosz hétköznapok értéktelenségével. Pedig ha a jézusi élet tüze valamirõl szól, akkor arról, hogy nincs profán és nincsen szent, nincs hétköznap és nincs vasárnap, és a meghasonlást meg kell szüntetni, még azon áron is, hogy kitagadnak a családból, a barátságból, talán még a közösségbõl, a társadalomból is.
Jézus valóban vízválasztó volt, de a kettõsség nem õbenne, hanem bennünk van, akiket - valljuk be - sokszor egészen más tûz éget: ég a munka a kezünk alatt, égeti a pénz a kezünket. Jézus más tûzrõl, más szenvedélyrõl beszélt; arról, hogy vigyük vissza a forráshoz a világot, az életünket, tegyük újra természetessé az isteni életet, a nyitottságot mindenki iránt. Ne akarjuk kisajátítani a tüzet a saját kiskályhánkba, hanem legyen szenvedélyünkké az az isteni tûz, amelynél melegedhetnének az emberek, akkor is, ha szemben állnak velünk, ha kinevetnek, ha megvetnek, ha ostobának tartanak minket.
Mennyire engedjük, hogy ez a tûz átjárjon minket, és mindent átértelmezzen bennünk és általunk: a munkát, a pihenést, a mienkét és másokét, a megimádkozottat és a megdolgozottat, a megérdemeltet és a szétosztottat?
[Sulyok Gábor, Budapest]
“Tüzet jöttem vetni a földre, s ha már fellobbant, mit/se/ kívánok!” (Lk 12,49)
- Milyen tûz ég bennem?
- Milyen kívánságaim vannak még a szeretet lobogásán kívül?
- Mennyire bízom saját tüzem tartósságában?
[Angel]
2013. augusztus 25. - Évközi 21. vasárnap
Lk 13,22-30 - A kibic kérdez, és nincs válasz?!
Elsõ hallásra teljesen fölösleges és fontoskodó a kérdés: Hányan vannak, akik üdvözülnek? Valójában az egyik legnagyobb kérdésünk bújik meg a látszat mögött. Látszólag másokról szól a kérdés, valójában önmagunkat és Istent kérdezzük: Van-e értelme az életünknek, van-e jövõje annak, amit nap nap után teszünk? Van-e remény, ha nem azt tesszük, amit tennünk kell? Van-e út a seholból a biztonságos hazaérkezéshez?
Kétszeres bizalmi felülvizsgálat ez, de az igazi az, ami Isten bizalmát, türelmét, szeretetét kérdõjelezi meg. Az ember sokféleképpen be akarja biztosítani magát Istennel szemben. Ilyen-olyan áldozatokkal, szertartásokkal, szentségekkel és szentelményekkel, egyedi közösséghez tartozással. Nagy kísértésünk, hogy éljünk Istentõl soha nem kapott jogunkkal, és meghatározzuk, kinek milyen sorsot szánunk, ki üdvözül és ki nem, eleget tesz-e azoknak a feltételeknek, amiket mi támasztunk, tulajdonképpen Istennel szemben. Ezeket a feltételeket természetesen úgy igyekszünk megállapítani, hogy mi még beleférjünk a keretbe. - Ne akarjunk Isten helyett istenek lenni, mert azokból volt már elég a történelem folyamán!
Jézus azonban félreérthetetlenül kimondja az egyetlen választ: Ne azon agonizáljatok, hogy kit és hogyan lehet hova bejuttatni, vagy onnan kitagadni, hanem azon, hogy látva életeteket, szavaitokat és tetteiteket, meggyõzõvé váljon az Istenbe vetett bizalom hitelesége.
Megdöbbentõ a gondolat, amit talán Lisieux-i Teréznek tulajdonítanak: Nem érdekel az örök sorsom, mert rábízom Istenre. Vagyis teszem a “dolgomat”, aminek az a lényege, hogy a jézusi élet értékei: a szolgálat, az élet szétosztása, a másokért valóság meggyõzze az embereket - mert Isten megérdemli bizalmunkat.
Az igazi válasz az elején föltett kérdésre: Úgy éljek, hogy a másik ember is beférjen azon a kapun, amely az életre vezet.
[Sulyok Gábor, Budapest]
“És lám, vannak utolsók, akik elsõk lesznek, és vannak elsõk, akik utolsók lesznek.” (Lk 13,30)
- Kik szememben a legnagyobbak és elsõk?
- Miben próbálok elsõ lenni?
- Mire kell vigyáznom, hogy nehogy utolsó maradjak a végén?
[Angel]
