Vasárnapi elmélkedés - 2013. szeptember
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2013. szeptember 1. - Évközi 22. vasárnap
Lk 14,1.7-14 - Törõdni a szegényekkel
Elsõ olvasásra úgy tûnik, Jézus csak jó tanácsot ad arra vonatkozóan, hogyan viselkedjünk lakodalomba történõ meghívásunk alkalmával. A lakodalmi ülésrend kialakítása ma is sok odafigyelést és sok szempont figyelembevételét igényli a szervezõktõl. Ki kinek a barátja, kivel tud azonos témákról beszélgetni. Fokozottan igaz volt ez a Jézus korabeli zsidó társadalomban. Szigorú szabályok szerint kellett kijelölni a helyeket, figyelembe véve a meghívott társadalmi rangját és rokoni fokát is. Nem megvárni, hogy a helyemre vezessenek, hanem a magam feje után menni, és elfoglalni egy helyet, fõleg az elsõ helyet, nemcsak bárdolatlanság, hanem súlyos sértés, és a házigazdát kellemetlen helyzetbe hozó tett is volt. Ezt egyetlen házigazda sem tûrhette, és akár az elkövetõ megszégyenítését is vállalva kellett rendre utasítania az illetõt.
A példabeszéd mégsem arról szól, hogyan kell egy kis alakoskodással kivívni a környezetem tiszteletét. Ha a megbecsülésért akarok alázatos lenni, akkor ez rosszabb magatartás, mint a fõhelyre ülés. A fõhelyre ülést még meg lehet magyarázni a szellemi képességek hiányával, az utóbbi magatartást azonban már nem. Ez a magatartás már a gõgnél is veszedelmesebb alázat volna. A példabeszédnek az utolsó mondat ad valláserkölcsi felhangot a magát felmagasztaló megalázásáról és a magát megalázó felmagasztalásáról szólva.
Hogy itt valóban nemcsak e világi okoskodásról és praktikus tanácsról van szó, azt jelzi az is, hogy valószínûleg Jézust sem az utolsó helyrõl kísérték elõre, és nem hangzik el ajkáról az “ahogy példámon látjátok” sem. A folytatásban a lakomára való meghívást viszonozni nem tudók meghívásával kapcsolatban már egyértelmûvé teszi, hogy nem e világi jutalomról vagy megdicsõülésrõl van szó. Jézus arra hívja fel a figyelmet, hogy bármilyen jól sikerül egy a barátainkkal elköltött lakoma, annak nincs érdemszerzõ ereje. Más szóval nem feledkezhetek meg a szegényekrõl, kitaszítottakról. A feléjük fordulást nem helyettesíti semmi. Jézus elfogadta a felkínált helyet az asztalnál, nem vonult ki a lakomáról. Nem az a baj tehát, ha jól érzem magam a barátaimmal, hanem az, ha megfeledkezem az adás kötelezettségérõl, és a jót, amiben részem van, nem kívánom másoknak, a viszonozni nem tudóknak, és nem teszek semmit azért, hogy õk is élvezhessék a lakoma örömeit.
[Dévai Zoltán, Pécel]
“Ha pedig bementek valamely házba, elõször azt mondjátok: Béke e háznak!” (Lk 14,5)
- Mire használom a köszönést?
- Mennyire árasztok magam körül békességet?
- Mennyire tudom megõrizni nyugalmamat a kedvezõtlen helyzetben?
[Angel]
2013. szeptember 8. - Évközi 23. vasárnap
Lk 14,25-33 - Jézus követése
“Aki hozzám jön…” Sokan akarhatnak Jézushoz menni, hisz õ a Gyógyító, a Megszabadító, a Csodatevõ! “Itt vagyok, Uram! Tégy velem, amit akarsz!” - mondják. De lehet-e valakihez tartozni, valakihez közel kerülni anélkül, hogy nekünk ne kéne tenni ezért a kapcsolatért bármit is?
Ebben az evangéliumi részben is azt olvassuk, hogy mit kell tennünk, ha Jézushoz akarunk menni, õt akarjuk követni. Kemény szavakat használ: Gyûlölnünk kell! Olvasatomban ez a legnegatívabb érzelem, ami elsõ hallásra nem is fér meg a keresztény lelkülettel. S kiket “kell” gyûlölni? Akiket a legjobban kéne szeretni ezen a világon!? Hogy kérhet ilyet Jézus?
Az õt követõ embernek ezt másképp kell gondolnia, megélnie! Mindennél elõbbre való az Isten szeretete, Isten Országának építése, a jézusi úton járás! S ebben nem akadályozhat meg a rosszul értelmezett szülõi szeretet, rokoni kapcsolat. Ha szeretem Jézust, és követõje akarok lenni, minden gondolatomat-energiámat-cselekedetemet ez járja át, önmagamról is képes vagyok elfelejtkezni, nem lesznek fontosak a saját vágyaim, önzõ igényeim, s nem hagyom, hogy bárki eltérítsen errõl az útról, még ha szülõm vagy rokonom is az illetõ! Ez a küzdelem keresztté is válhat számomra, de hordoznom kell, így lehetek tanítvánnyá!
S mint ahogy a toronyépítés és a harcba vonulás, úgy a Jézust követés is tudatossá, cél-tudatossá kell, hogy tegyen. Ebben segítenek rendszeres elszámolásaim: idõ, pénz és szeretet számbavétele, annak tükrében, hogy adtam-e, eleget adtam-e, többet adtam-e, mint tegnap. Akkor tudom, mi az, ami a tulajdonom, amivel gazdálkodhatom, hogy közelebb lehessek a célhoz: Isten Országához, közelebb Jézushoz és az Atyához.
Nagyon sokat hallom emberektõl, hogy imádják ezt vagy azt: zenét, filmet, ételt, társat… stb., pedig csak egy valakit kellene imádni, azaz életünk középpontjává, mindennél elõbbre valóbbá tenni, s a többi mindrõl lemondani!
Mi: Te, én… Hogy állunk ezzel?
[Szekeresné Kaszap Ágnes, Pécel]
“Aki nem veszi vállára keresztjét és nem követ, nem lehet a tanítványom.” (Lk 14,27)
- Mennyire kerülöm a konfliktus helyzeteket?
- Milyen keresztjeim vannak?
- Nem maga ácsolom magamnak a keresztjeimet?
[Angel]
2013. szeptember 15. - Évközi 24. vasárnap
Lk 15,1-32 - Öröm az elveszettek megtalálásán
Ennek a fejezetnek a történeteit az elveszett megtalálásán érzett öröm köti össze. Mind a három példabeszéd a bûnbánó vétkes megtérésére irányul.
Jézus közvetlenül hallgatóihoz szól. “Ha valakinek közületek…” Nem valószínû, hogy hallgatóságából mindenki az egy elveszett bárány után indulna, de ennek a túlzón különös gondoskodásnak a varázsa egyetértésre készteti a hallgatókat. Egy pillanat alatt Isten világába kerülünk, és úgy látunk és cselekszünk, ahogyan õ tenné.
A pásztor öröme olyan, mint Isten öröme, az egyes juh iránti odaadása, amint visszaviszi azt a nyájhoz, Isten szeretetét tükrözi.
A második példabeszédben másik hasonlat fejezi ki ugyanezt. Az asszony elveszít egyet a tíz ezüstpénzébõl, s hogy megtalálja, az egész házat felforgatja. Öröme hasonló ahhoz az örömhöz, amelyet egy megtért bûnös okoz a mennyben.
Ezt a nagy örömet meg kell osztani. Az asszony és a juhász hálaadó vacsorára hívja barátait, szomszédait. Mi a helyzet a többi kilenc ezüstpénzzel és a kilencvenkilenc juhval? Õk is fontosak, de ami elveszett, amirõl már lemondtak, és mégis megkerült, olyan, mint egy új élet, mint a feltámadás, meg kell ünnepelni.
Jézus példabeszédei közül talán a tékozló fiú története a leghíresebb. E történet által Jézus megvilágítja, milyen megdöbbentõ méretû fogadtatás lehetséges az Isten országában. A történet egy apáról és két fiúról szól, de lényege az apa mindkét fia iránt tanúsított tékozló szeretete.
A zsidó törvény értelmében az elsõszülött fiúnak kétszer annyi jár az örökségbõl, mint a többi gyermeknek. A fiatalabb fivért ebben az esetben a vagyon harmada illeti meg. A vagyon elosztásával általában várni szoktak az apa haláláig. De a fiatalabb fivér nem akar várni, kiköveteli a részét, elmegy hazulról, sajnálkozás nélkül vágja el az õt és családját összekötõ köteléket. Mindent elvisz magával, semmi remény sincs arra nézve, hogy valaha is visszajön. A család vagyonának jelentõs részével való távozása apjának és fivérének is veszteséget okoz, s ez növeli az utóbbi gyûlölködését.
A vagyon azonban hamar elfogy a léha életmód és a költekezés következtében. Törvényszerûen bekövetkezik a bukás. A zsidó emberek számára a disznóõrzés a hitehagyást, a családhoz és Isten népéhez tartozás teljes elvesztését jelenti. De a tékozló fiú még a disznóknál is alávalóbb, hiszen még moslékot sem kap. Szerencsétlensége végül észre téríti. Béresként akar visszatérni otthonába. Rideg, tartózkodó fogadtatásra számít, de apja már várja, és tárt karokkal siet eléje, nyakába borul és megcsókolja. Bocsánatkérését elfogadja, és örömében a legdrágább ruhát, gyûrût, sarut hozatja elõ, és lakomát rendez. Nem az a fontos, hogy mit tett a fiú, hanem hogy bár elveszett, de megkerült.
A történet így is teljes, de kiegészíti egy másik történet az idõsebb fiúról. Az idõsebb fiút mérge és önelégültsége neheztelõvé teszi, nem örül testvére visszatérésének, és nem hajlandó részt venni a család ünneplésében. Ismét az apa szeretete a lényeg. Idõsebb fia elé éppúgy kimegy, az õ számára is boldogságot akar. Az idõsebb fiú számára csak a vagyon létezik, és saját erényességének foglya. Az apa nem tagadja idõsebb fia hûségét, de ez most különleges pillanat, egy fiú, egy testvér tér vissza a halottak közül. “Illett, hogy vigadjunk és örvendezzünk!”
Ha belehelyezkedünk a történetbe, átélhetjük a mennyei örömet, a fiatalabb fiú teljes befogadását, az apában pedig megláthatjuk Istent.
Az apához hasonlítok? Az idõsebb fiúhoz? Vagy a fiatalabbhoz? Mindhármukból van bennem valami?
[Fityusné Apáti Zsuzsar, Pécel]
“Bezzeg mikor ez a fiad az életedet cafkák közt fölélõ megérkezett, a hízott borjút vágtad le neki.” (Lk 15,30)
- Mi a véleményem a család fekete bárányáról?
- Kire szoktam féltékeny lenni?
- Milyen szeretet gesztusaim vannak?
[Angel]
2013. szeptember 22. - Évközi 25. vasárnap
Lk 16,1-13 - A hûtlen intézõ
Jézusnak ez a példabeszéde egy magas beosztásban levõ emberrõl szól, egy birtok intézõjérõl, akit ura vagyonának, gazdasági ügyeinek intézõjévé tett. Kiemelt beosztás, kiemelt fizetés. Az intézõnek ez mégsem volt elég. Visszaélt helyzetével, rendszeresen sikkasztott. Így a más vagyona által a saját maga gazdagodásán fáradozó, hûtlen sáfár lett. Amikor ez a gazda tudomására jutott, hívatta, számadásra szólította, majd menesztette állásából. Még annyi intézkedésre maradt ideje, hogy a gazdája adósaival új adóslevelet írasson, kevesebb adósságot tûntetve fel. Ezt a jövõjére való tekintettel tette, hogy majd ennek fejében legyen, aki befogadja õt házába, miután elbocsájtották. Eddig a történet.
Az Úr megdicsérte okosságáért a hûtlen intézõt, amiért elõre gondoskodott jövõjérõl, hátralevõ életérõl. Ezzel a történettel a világ fiait példaként állította abban az értelemben, hogy a Mammont szolgálva mi mindent meg nem tesznek gazdagodásukért, az anyagi javak célként való megszerzéséért. Övéinek, a világosság fiainak életében is szerephez jutnak az anyagi javak, de nem cél, hanem eszköz formájában. Övéinek is barátokat kell szerezniük maguknak a hamis mammonból, hogy majd befogadják õket mint jótevõket az örök hajlékba. Ennek feltétlen feltétele az adástörvény teljesítése, az anyagi javak helyes, Istennek tetszõ használata.
Kik lehetnek a befogadók? Azok, akik már korábban szintén teljesítették az adástörvényt, s lettek befogadottakból befogadók. A Legfõbb befogadott-befogadó maga Jézus, aki életével példát adott az Atya akaratának teljesítésére. Meg is kapta érte jutalmát. Nekünk is követnünk kell õt a szeretet útján, ha az örök hajlékba akarunk jutni, ahová elõrement, hogy helyet készítsen számunkra (Jn 14,2).
“Aki a csekélyben hû, az hû a sokban is, aki pedig hûtlen a csekélyben, a sokban is hûtlen” - olvashatjuk ebben a részben. Isten szemében az anyagi javak csekély értékkel bírnak, csak eszköz értékûek. Aki ennek kezelésében hûtlen Istenhez, az oktalan, esztelen, istentelen. Az Úr így szól hozzájuk: “Ha tehát a hamis mammonban hûek nem voltatok, ki bízza rátok azt, ami az igazi érték? S ha a máséban hûek nem voltatok, ki fogja odaadni nektek azt, ami a tiétek?” (Lk 16,12) Mi a miénk? Evilági értelemben azt szoktunk mondani, hogy az a miénk, amit megeszünk. Országbeli értelemben az adásainkkal gyûjtött mennyei kincs, amely tõlünk el nem vehetõ, másnak át nem adható (Mt 6,20; 25,1-13). Ehhez viszont táplálkoznunk kell Isten igéjével, hogy hûségesek tudjunk maradni (Mt 4,4).
Tudatosul-e bennem, hogy az életem során adásaimmal gyûjtött mennyei kincs lesz az örök hajlékba való befogadásomnak a záloga?
Jó Uram! Imádlak! Lakhelyet szeretnék Tenálad!
[Rohonczi Gábor, Budapest]
“Ha tehát a hamis mammonban nem lettetek megbízhatóak, ki fogja rátok bízni az igazakat?” (Lk 16,11)
- Mi az igazi feladat számomra?
- Mekkora alaposság jellemez a feladatok teljesítésében?
- Mennyire vagyok otthon a “hamis mammon” ügyeiben?
[Angel]
2013. szeptember 29. - Évközi 26. vasárnap
Lk 16,19-31 - Kövessük a lelkiismeretünket!
Ez a példabeszéd az ellentétekre épül. Az e világi aiónban megélt jómód és gazdagság, illetve a szegénység ellentétére, majd az ezek következtében kialakult másik aiónbeli kétféle élet különbözõségére. Nyilvánvalóvá teszi, hogy két aión van, és a másik aiónon belül van Mennyország, és van Pokol. Azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy evilági életünkkel lezárul egy korszak. A dolgokat nem tudjuk többé meg nem történtté tenni, viselnünk kell evilági életünk következményeit. Nem tudom, melyik kellemetlenebb, lángokban gyötrõdni, vagy tehetetlenül, a módosítás legkisebb esélye nélkül nézni, hátrahagyott szeretteink hogyan rohannak a vesztükbe.
A példabeszéd tanúsága szerint nem kell a holtaknak visszatérniük ahhoz, hogy felismerjük a helyes utat. “Van Mózesük, és vannak prófétáik”, mondja Ábrahám.
Halljuk még a próféták szavát? Figyelünk a lelkiismeretünkre, vagy elnyomja a reklámok harsogása? Elnyomja a “Fogyassz, fogyassz többet, mert megérdemled!” kórusa? Addig kell hatással lenni a környezetünkre, amíg ebben az aiónban élünk!
Most nézzük Lázárt!
Csak azért fekszik Ábrahám kebelén, mert e világi életében a nyomor volt osztályrésze? Nem hiszem. A nyomorhoz is többféleképpen lehet viszonyulni:
- Fellázadok, elveszem a másét.
- Igyekszem munkámmal elérni, hogy ne hiányozzon semmi. Eközben taposom magam körül a többi nyomorultat…
- Szorgos munkával törekszem rá, hogy ne nélkülözzek, de nem szorítok háttérbe senkit.
- Miközben dolgozom, ha tudok, próbálok segíteni azoknak, akiknek nálamnál is kevesebbjük van.
Meggyõzõdésem, hogy Lázár ez utóbbi kategóriába tartozott.
Istenem! Add meg nekünk, gazdagoknak, hogy lelkiismeretünk szavát követve tudjunk mértékletesen élni, növekedjék bennünk az irgalom, és megtaláljuk a másokon segítés csatornáit, példát adva közvetlen és tágabb környezetünknek egyaránt! Add meg a Lázároknak is, hogy szegénységüket Neked tetszõ módon éljék meg, és ezáltal megszûnjön a szakadék ember és ember között! Ámen.
[Bandula Mária, Szigetszentmiklós]
“Szólt azonban: megkérlek hát, Apa, küldd õt apám házába, - van ugyanis öt testvérem - hogy beszéljen a lelkükre, nehogy õk is a kín helyére jussanak.” (Lk 16,27-28)
- Mennyire törõdöm a testvéreimmel?
- Ki, mi vígasztal bajaimban?
- Mennyire vagyok ugráltatható?
[Angel]
