Vasárnapi elmélkedés - 2014. január
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2014. január 1. - Újév
Lk 2,16-21 - Pásztorokként, Máriákként ebben a világban…
Tegnap a múltba tekinthettünk, mérlegre téve az elmúlt évünket. Ma a jövõbe tekinthetünk. Álmodozó ködösítés helyett a realitásokra épülõ vágyak, tervek, álmok ideje ez. A liturgia Máriát állítja a hívõk elé, az édesanyát, a figyelõ és gondolkodó asszonyt, aki teszi a dolgát, és keresi az összefüggéseket családja és a külvilág között. Akkor is és ma is kihívásokkal teli az emberi élet. Ezekre adott válaszaink mutatják, hogy hol tart az Istennek tetszeni akaró fejlõdésünk.
Pásztorok éjszakai foglalatossága a nyugvó nyáj õrzése, beszélgetés a tábortûznél, a lepihenés az õrzés beosztása után. Az összeírások miatti utazók még a falu melletti barlangokat is igénybe veszik éjszakára. A pásztorok istállóit is. Akkor és arrafelé is természetes volt a vendégszeretet, a kérõ megsegítése. Nem illegális lakásfoglalás ez, hanem bekéredzkedés, küldöttek (angelosz = angyal = küldött) által közvetített kapcsolat felvétele. Különlegessé színezett, számtalan mesélõ által csodás elemekkel kibõvített és szerkesztõk által összerendezett, s így reánk hagyományozott anyag sugározza a Jézus iránti szeretetet. A pásztorok megindulnak, mert új baba születése az istállójukban nem mindennapi esemény. A hívõ zsidók számára kiemelt isteni ajándék a gyermek, fõként, ha fiú. Õk nem magyaros komatálat visznek, hanem ami éppen kéznél van. Lelkesek, biztatják egymást. Mintha olvasták, hallották volna Lao-Ce gondolatát: “Ha a távoliakat akarod megközelíteni, hagyd abba az okoskodást.” Megérkezvén beszélnek arról, amivel tele a szívük. Arról, hogy õk is várják Jahve fölkentjét, elegük van már a rómaiak és a velük kollaborálók elnyomásából. Minden fiúcska új remény. Elmondják, közlik, kommunikálnak. Beszélgetés kerekedik ebbõl, gondolatcsere, interakció. A beszélgetésbõl egymás megismerése válik lehetõvé. A megismerés pedig egymás megszeretésének lehetõségét hordozza. A kedves és figyelmes látogatás után a pásztorok mennek a dolgukra, vissza a nyájhoz.
Mária részese és kiemelt szereplõje az eseményeknek. Az istállós szülés (az otthon szülés keményebb változata) utáni teendõk nem zárt védõburkot formálnak benne. Nincs hír arról, hogy a csudába kívánná a férfi látogatókat, a pásztorokat. Nemcsak magának szülte babáját, hanem népének, népe Istenének is. Minden valamire való zsidó asszony így szülte gyermekét. A férfiak országos léptékû és személyes mélységû beszélgetésében maga is jelen van. Csodálkozik a nagy, népe egészét érintõ beszélgetésen. Neki a fiacskája azzal köti le figyelmét, hogy szoptatni kell, büfiztetni kell, tisztába kell tenni, álomba ringatni, még akkor is, ha a baba számára az éjszaka még nem feltétlen az alvás ideje. Szívébe véste a hallottakat. Jól csak a szívével lát és hall az ember. Az édesanyák különleges látó- és hallóképességgel rendelkeznek. A jelenben meghallott és meglátott dolgok építik a holnapot. Úgy épül ez a holnap, hogy gondolkodik az ember, az édesanya is. Az el-elgondolkodó Mária sokféleképpen zárhatta egy-egy gondolkodási idejét. “No, majd meglátjuk. Elég a mának a maga teendõje. De jó lenne Istennek tetszõen felnõni a feladatokhoz…” Az bizonyos, hogy vallásos, imaéletet élõ család voltak. Szülõi szerepét tudatosan vállalva, elsõszülött gyermekét Isten akarata szerint nevelve és a népe jövõjét is munkálóan akarta teljesíteni. A mi Veress Péterünk figyelmeztetése reá nem vonatkozott: Aki nem akar gyermeket nevelni, mi köze annak a jövõhöz? A szülés nehéz körülményeiben való talpraesett helytállásuk mutatja, hogy a “lehetõ jót akarták, s nem a képzelt jót” (Széchenyi).
Pásztorként, Máriaként
emberhez méltó emberként kell viselkednünk. Egy új naptári év kezdetekor érdemes magunkra alkalmazni Babits szavait: “Minden beszédnek hallgatással és meghallgatással kell kezdõdnie.” Hallgatással, vagyis befelé forduló égre tekintéssel. Meghallgatással, azaz egymásra figyeléssel. Tudjuk mi is jól, hogy maradandó gyümölcseink égi és földi jó kapcsolatainkból születnek.
[Király Ignácz, Érd]
2014. január 6. - Vízkereszt
Mt 2,1-12 - Küldetés
A “napkeleti bölcsek” története csodálatos és mindmáig hatással bíró történet. Mondanivalójának sokfélesége, népmesei elemekkel színezett közérthetõsége méltán tette népszerûvé a magyar szentelményi gyakorlatban is, az ekkor szokásos házszentelésekben. Királyok, csillagászok, mágusok? Üstökösök, meteorok, csillagászati együttállások? Nevek, indítékok, bõrszínek? Megihletett mûvészek, kutató csillagászok, történeti hitelességet bizonygató teológusok színezik, elemzik ezt a szép történetet. Mi most jobbá levésünk érdekében és jézusi tájékozódásunk alapján elmélkedjünk. Tegyük ezt annak jegyében, amit Albertus Magnus írt: “A fejlõdés a hívõ növekedése a hitben, nem pedig a hité a hívõben.”
Máté evangéliuma meg szeretné nyerni a zsidókat Jézus ügyének. Jézus is nagyon meg szerette volna nyerni népét az Isten Országának (Mt 10,5). Megszólította a nyitott szívû fiúkat, akikbõl tanítványai lettek. Megszólította népe vezetõ rétegét, akikbõl tanítványok második vonala lett (Nikodémus, Arimateai József). Megszólította az akkori vallási és politikai elitet, akikbõl halálos ellenségeket szerzett magának. Saját népe fontos volt számára (Mt 9,35). Nem ment külföldre, csak pár hónapos menekülésként (Szíria, Mk 7,24). Nem tanult nyelveket, még a latint és a görögöt sem, hanem tájszólásos arám nyelvével járta be elsõsorban Galileát. Pasztorációs körei jól mutatják, hogy ott és úgy akart hatni, ahol és ahogyan a leginkább hatékony lehetett: Kafarnaum és a Genezáreti-tó környékén, kis falvakban, szabad természetben (hegyek, mezõk, vízpartok, népi gyülekezõ helyek).
Az ember az anyanyelvén tud igazán szívbõl, a vallomás mélységével szólni (ima). Ha én az emberiség magyarul beszélõ kultúrájához tartozom, akkor ez kötelez. Meg kell jelenítenem szóban, írásban, magatartásban azt, amit beláttam a jézusi tanításból. Máté a maga zsidó gondolkodása szerint jelenít meg. Jahve áldásának megmutatkozása a vagyon (arany), a hatalom (tömjén) és az egészség (gyógyító mirha). A mi Jézustól tanult értékszemléletünk talán nem ilyen ajándékokat vinne. Vihetnénk köszönõ leveleket, amelyeket Kárpátaljáról küldenek a névtelen adományozóknak (adástörvény). Vihetnénk fotókat a fogyatékkal élõk nyaraltatásáról a Fecskepalotából (szolgálat törvénye). Adhatnánk ajándékba börtönt is vállalt, erõszakmegtagadó testvérbarátaink bírósági iratait (békességteremtés). Máté figyelmezteti népét: ha nem fogadjátok el a názáreti Jézust, akkor jönnek majd a pogányok, és leköröznek titeket. Jézus is szembesül a sikertelenségekkel. Ki kell tágítania küldetésének határait, emberiség szélességûvé (Mk 16,15; Mt 28,19; Lk 24,46). “Sokan jönnek majd napkeletrõl… és otthonra találnak a mennyek országában” - figyelmezteti népét Máté Jézusa (8,11). Jövünk mi is, innen napnyugatról?
“Ébredj a valóra !” - kiált ránk Kosztolányi. Az Isten álma az emberiség teljességére vonatkozó álom. Az emberiség pedig itt van nekünk magyaroknak, testközelben. Személyes kapcsolataink sem csupán a magunk népére korlátozódnak: a budapesti utcákon ott a fél világ - nyelvében, bõrszínében, viselkedésében
elviselni valóiban is. Küldetésünk erõtere is itt van-e testközelben, szívközelben, értelmességében? Mindig soknyelvû ország voltunk (1900-ban a lakosságnak csak 40%-a beszélt magyarul), mindig kaptunk esélyt az emberiség Kárpát-medencei egybeszeretésére. Könnyebb Trianon miatt siránkozni, mint felgyûrni az ing ujját, és elhivatottan az egybeszeretést munkálni. “Az emberek akkor fecsegnek és veszekszenek, amikor nem megy a munka” írja Illyés Gyula. A fecsegés a kötelezettségvállalás nélküli, súlytalan szóáradat. A veszekedés az önös érdekek territóriumharca. Jézustól tanultuk értékszemléletünk folyamatos átalakításának kötelezettségét, és ennek munkálását másokban, a fecsegés helyett. Jézustól tanultuk, hogy barátoknak (Jn 15,15) és testvéreknek (Lk 22,26) tekintve egymást, az õ békessége lakozzék bennünk, és közöttünk a civakodás helyett végre megszülessék a testvérbarátság.
[Király Ignácz, Érd]
“Megpillantván pedig a csillagot, felujjongtak nagy örömmel szerfelett.” (Mt 2,10)
- Kire hallgatok? Kinek hiszek?
- Mennyire vagyok hû ahhoz, ami a célhoz vezet?
- Mennyire jár át öröm, ha újra jó irányt vesz az életem?
[Angel]
2014. január 12. - Jézus megkeresztelkedése
Mt 3,13-17 - Istenélmény
A Júdeában mûködõ Keresztelõ János híre eljut Galileába is. Népét felrázni akaró apokaliptikus igehirdetése és a bûnöket lemosó bemerítési gyakorlatának híre útnak indítja Jézust is. Jézus hallgatja Jánost, és egyetértésének jeléül maga is bemerítkezik. Meg kell halni a bûnnek, ezt keményen fejezi ki a víz alá merítés korabeli gyakorlata. Új életet kell kezdeni, ezt jól fejezi ki az ismét és végre levegõhöz jutás. Ez az életélmény valami nagy változást indít el Jézusban. Valami, valaki úgy megérinti õt, hogy el kell mennie a “pusztába”, átgondolni élete értelmét. Jézus istenélménye következményeiben, gyümölcseiben ismerhetõ fel. Édesanyai-édesapai istenképre jutni egy apokaliptikus, jutalmazó-büntetõ istenképû zsidó és Keresztelõ János-i istenkép után, csak úgy válik érthetõvé, ha feltételezzük Jézus belsõleg megtapasztalt istenélményét.
Az istenélmény megrázó, felrázó találkozás az Istennel. Keresztelõ Jánosnak a maga keményen rendet csináló Istenével való találkozása olyan mélységû volt, hogy életét tette rá erre az élményre. Jézusnak a mindenkit szeretõ Istenével való találkozása olyan bizalmat váltott ki Jézusból, hogy életét tette rá erre az élményre. Egyikük sem õrizgette élményét titkos lelki zár alatt, hanem mozdult, szóban és tettben megjelenítette azt, amit Isten akaratának élt át. Úgy, amint ezt Lao-Ce írta: “A bölcs ember nem elraktároz, hanem visszatükröz.” Jézus visszatükrözte a mennyei Atya õt és minden embert édes fiának, édes leányának valló isteni szeretetet, amely nem pusztító istennyilát, hanem éltetõ esõt ad jókra és gonoszakra egyaránt. A vízbõl feljövõ, végre levegõhöz jutó Jézus éltetõ istenélménye az a kiindulópont, amelyre azután egész életét építi, amely egész küldetését meghatározza. Kiindulópont, amely elindítja a pusztai lelkigyakorlatra, és beindítja az Isten Országának meghirdetésére, építésére. Azonnal el kellett vonulnia, hiszen õ is tudta: “Mások megértéséhez a hallgatás vezet.” (Lao-Ce). Isten megértéséhez is, az emberek megértéséhez is, sõt önmagunk megértéséhez is az elcsendesülés vezet.
Istenélményrõl beszélni olyan, mint például a szerelemrõl beszélni. A szerelmes ember vallomása személyes és bensõséges élmény annak, akiben viszontszerelem él. Ugyanakkor közhelyek, szóvirágok érzelgõs halmaza annak számára, aki nem tudja, hogy milyen is szerelmesnek lenni. Lehetséges-e, hogy egy nyitott szívû és égre is tekintõ embernek ne legyen istenélménye? Sajnos lehetséges, hogy valaki nem éli át személyes és belsõ átöleltségét. A legtöbb embernek már a nagy bajok sem segítenek abban, hogy az Istenre hagyatkozás õsbizalmát átélje. Zsigereinkben hamarabb átéljük a lázadás, a tiltakozás, a mindent megkérdõjelezés azonnali feltörését. Könnyebbnek látszik a felületen mozogva önközpontú zajjal, vagy mélyebbnek gondolt, de ugyanúgy személytelen vallásos köddel mûködtetni életünket. Aki számára az a természetes, hogy összejönnek élete jó dolgai, az hogyan élhetné át, hogy nem mázlista, hanem megajándékozott? Mindenkinek ajánlatos feltárnia élete megajándékozottságát, személyes megszólítottságának nem tudatosított élményeit. Ez csak az enyém, csak nekem szólt, csakis értem történt
Ezt élményszerûen átélni nagy erõforrás a hit-hûség nehezebb idõszakaiban.
Piros betûs napokként tartjuk nyilván a születésnapokat, névnapokat
Istenélményünket hogyan jegyeztük be az életünkbe? Gyümölcseink mutatják belsõ értékeinket. Életmûvünk mutatja alapjaink értékének idõállóságát. Testvérbarátságaink néha-néha értõ fülekre találhatnak akkor is, amikor egy imában felvillantjuk istenélményeinket. Istenre figyelõ közösségben nem titok legbensõbb megszólítottságunk. A “lelki kivagyiságtól” megment, hogy a megszólítottság nem privilégium, hanem felelõsség, feladat.
[Király Ignácz, Érd]
“S íme, egy az egekbõl megszólaló hang: Ez a fiam, a szeretett, akiben kedvem lelem.” (Mt 3,17)
- Milyen viszonyban vagyok Isten Lelkével?
- Mennyire merek látni, hallani olyasmiket, amiket mások nem?
- Miben lelem kedvemet?
[Angel]
2014. január 19. - Évközi 2. vasárnap
Jn 1,29-34 - Tisztelet
Keresztelõ János nagy egyéniség volt. Tisztelete a keresztény világban is kiemelkedõ. Jézus mellett õ az egyetlen szent, akinek a születésnapját is ünnepeljük (június 24.). Megemlékezünk vértanúhaláláról is (augusztus 29.). Az õsegyház kiemelten foglalkozik azzal, hogy Jézushoz való viszonyát, küldetésének jelentõségét feszültségmentesen tisztázza. A mai evangélium is errõl szól.
Olyan elkötelezett emberrõl van szó, aki lelkiismerete szerint élt, és teljesítette azt, amit küldetésének vallott. Illés prófétára jellemzõ megjelenése (teveszõr ruha bõrövvel), messiásvárók mozgalmának elindítása valóságos népmozgalmat jelentett. Háttérben ott az õt kinevelõ esszénus mozgalom és annak fellegvára, Khirbet Kumrán. A Jordánba bemerítés szakrális cselekménye messiási sajátosság, amely a bûnnek meghalást és az új életre megszületést jelképezte. Nem véletlen, hogy a rituális dolgokban jártas és felelõsséget hordozó papok és leviták tisztázni akarják Jánossal, hogyan is értelmezi önmagát és tanítását. Akik egyetértettek tanításával, azok megkeresztelkedtek, bemeríttették magukat Jánossal. Ezek közül alakult ki tanítványi köre. Komoly közösség ez, sajátos imagyakorlattal (Lk 11,1) és komoly böjtölésekkel (Mk 2,18). A Messiás eljövetelét elõkészítõ küldetésüket annyira komolyan vették, hogy sokáig párhuzamosan léteztek a Jézus által elindított mozgalom mellett, például Efezusban (ApCsel 19,7). Nem volt súrlódásmentes és kérdések nélküli a Jézus és János közötti kapcsolat, és a tanítványi körök közötti kapcsolat sem. János evangéliuma ennek részletezõ tisztázását igyekszik elvégezni. Olyan nagy volt azonban a különbség a jánosi messiás- és istenkép és Jézus tanítása között, hogy János okkal bizonytalanodott el unokaöccse, Jézus személyét és küldetését illetõen. A hatalmasok felé, a nép felé felkiáltójelekkel beszélt, Jézus felé viszont kérdõjelekkel fordult. Szinte reá illik Széchenyi vallomása: “Becsületesen közlegénykedni, ez a célom” (Kelet népe).
Tisztelni nem a másságot, hanem az értéket kell. Példaértékû személyiség áll elõttünk. Akkor is az, ha a mi jézusi tájékozódásunk nagyon eltér az õ értékszemléletétõl (például apokaliptikus szemlélete, büntetõ istenképe…). Azt teszi, ami a meggyõzõdése. Igyekszik figyelni, kérdezni, gondolkodni. Törekszik arra, hogy tovább is adja mindazt, amit Istene ügyének tart. Az üdvtörténet részének tartja küldetését, és nem gondolja tévedhetetlennek magát. Nyitott munkálkodó, aki elviseli, hogy legszûkebb tanítványi körébõl némelyek átpártolnak Jézushoz (Péter, András, János… Jn 1,35-47). Rajongói õt tartották a Messiásnak, és követõi a 2. század végén is közösséget alkottak.
A tisztelet azt is jelenti, hogy magunkra alkalmazzuk Keresztelõ János értékeit. Mindenkinek szerepe, dolga van Isten üdvtörténetében. A magam helyének megtalálása és az abban való helytállásom lelkiismereti kötelességem. Az ál-alázat köntösébe bújtatott szerénykedések nem méltóak egy istenkép-reményû emberhez. “Én egy kis senki vagyok… egyszerû kisemberként élek… alkalmatlan vagyok magasztos dolgokra, erre vannak a papok, vezetõk…” Lehet, hogy nem kerülök be semmiféle szentírásba, még újságba sem, de ha teszem jézusi dolgomat, akkor nekem is szól a Mester: “Nevetek föl van írva a mennyben.” Fejlõdõképes nyitottság kell ahhoz, hogy ne csupán éveink szaporodjanak, és õsz hajszálaink, hanem a minõségi elõbbre lépés is jellemzõ legyen ránk. Érdeklõdés, megfontolás, szempontok ütköztetése, dialógus segíthet tudatom folyamatos csiszolásához. Amit pedig értéknek láttam meg, azt képviselnem is illik. Akkor is, ha ma már másként látom a dolgokat, mint régebben, és holnap remélhetõleg még a maihoz képest is elõbbre jutok. Fejlõdésünk szellemi értékáramoltatásra épül. Szellemi értéklátásra épül életünk alakítása. Keresztelõ János inkább elviselte a lefejezést, minthogy feladta volna a fejében lévõ értékeit.
“Ne félj, szólj, dalolj bátran, / mert ez hited jele. / Bízol a szabadságban, / s mersz is élni vele” (Bódás János).
[Király Ignácz, Érd]
“Láttam is és tanúsítom, hogy ez a fia az Istennek.” (Jn 1,34)
- Mennyire galambszerû a viselkedésem? Miben?
- Mennyire fontos számomra a Lélekbe merülés?
- Milyen gyorsan vonok le következtetéseket?
[Angel]
2014. január 26. - Évközi 3. vasárnap
Mt 4,12-23 Emberhalász?
Keresztelõ Jánost letartóztatják. Jézus elhagyja Judeát, és hazamegy Galileába, Kafarnaumba. Hozzácsapódnak fiatalok, és van, akiket maga hív tanítványai körébe. Igehirdetése, tettei egyre ismertebbé teszik, népszerûsége hamarosan veszélyezteti azt, amire küldetve gondolja magát. Csodadoktort, királynak való vezéregyéniséget látnak benne. Jézus azonban ragaszkodik az emberek értékszemléletét átalakítani akaró (metanoia), és ezáltal életvitelüket is átalakítani akaró küldetéséhez. Emberhalász, aki a Genezáreti-tó halászfiataljaiból is ezt akar nevelni. Erre hívja meg Péteréket, és bennünket is.
A világvallássá alakuló kereszténység (Szent Pál jelentõs munkássága nyomán) olyan struktúrát hozott létre, amely a mindenkinek szóló jézusi meghívást hierarchikus rendszerbe helyezte. Van, aki apostolkodik (pap, szerzetes), és van azok tömege, akik igénylik, és el is tartják függetlenített apostolkodó vezetõiket. Beszéljünk világosan: Jézus mindenkit meghívott arra, hogy hirdesse és életével hitelesítse az Isten Országáról szóló jó hírt.
Ami az alkalmasságot illeti, gondoljuk meg: Minden egészséges lelkû ember alkalmas arra, hogy szóban és tettben képviselje azt, ami õt boldogítja. Mindennapi örömeinket is milyen szívesen megosztjuk egymással, hát akkor az életünk értelmét meghatározókat rejtenénk el, vagy bíznánk rá szakavatott vezetõkre? Az egyszerûség kedvéért most kétfajta embert különböztessünk meg. Vannak alapító egyéniségek, és vannak építõ egyéniségek. Az alapítók erõs személyiségek, EGY-ügyûek, céltudatosak, “felülrõl és belülrõl vezérelt” emberek. Isten megszólítottjai, Jézus radikális követõi. A mindennapi élet küszködései kevésbé érintik õket (támogatást kapnak követõiktõl), magasztos elképzeléseiknek tanítványokat, követõket akarnak szerezni. Õk a történelem, az üdvtörténelem szentjei. Ilyen volt Jézus is, szent Ferenc is… Bulányi atya is. Mindannyian elmondhatják: “Nem én üzentem, én csak a hírnök voltam” (M. Morgan). Mindannyiunk mennyei Atyjának hírnökei voltak, vannak, lesznek…
Az építõ egyéniségek a mindennapok szentjei. Most rólunk van szó! Nagyobb vagy kisebb személyiségek - emberi mércével nézve -, akik igyekeznek fölzárkózni a belátott jézusi értékekhez. Építkeznek belül, építkeznek kívül. Az õ életükben formálódnak élhetõ életté a nagy elvek. Az õ mindennapjainkban bontakoznak ki a nagy elvekbõl a kis részletek, amelyek Isten Országának megjelenései a Földön. Õk a Jézust követni akarók “tömege” (bárcsak már az lenne!), õk azok, akiknek életében vizsgázik Isten álma az emberrõl. Rájuk hárul Isten becsületének megvédése ebben a világban. Vállalják az ezzel járó kiállást: “Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás!” - írja Babits Mihály. Lehet, hogy “kisbajos” emberek, mégis hordozói, megjelenítõi a Teremtõ elképzelésének. Ez nem megy úgy, hogy csak a függetlenített papi vezetésre hagyjuk az irányítást. Kellenek a közösségvezetõk (papok, civilek), akik kiemelt szolgái az Ügynek. De semmiképpen nem pótolják mindannyiunk aktív munkálkodását az evangelizálásban. Ugye világos, hogy eddig is az emberhalászásról beszéltünk?! Engem kihalászott valaki az Isten számára, nekem is ez a dolgom. Dolgom? Hivatásom! Ebbõl kihúzódni, vagy vezetõként fellegvárba vonulni méltatlan a kincset talált emberhez. “A toronyba vonulás nem illik a prófétaszerephez” - figyelmeztet Babits.
Sok akadály van. Egyházi, vallási hagyományunk, személyes névtelenségi-visszahúzódási vágyunk, a magas igényszint miatti egzisztenciális (anyagi) leterheltségünk, alacsony lelki és szellemi igényszintünk… Be kell vallanunk, a legfõbb akadály mi magunk vagyunk. Ezzel azt is el kell ismernünk, hogy felelõsségünk Isten és egymás elõtt nem ruházható át másra! Aggodalmaskodásunkat oldhatja a költõ biztatása: “A vihar miatt ne vádold magad, / Reád csak a hajókormányt bízták” (Tóth Attila)! Saját életünk kormányzására épül emberhalász-küldetésünk. Szóban, tettben… egész életalakításunkban barátokat kell szereznünk a Jó Ügynek, az Evangéliumnak. Túl rövid ez a földi élet ahhoz, hogy végigtoporogjuk. Itt menni kell, apostolkodni kell, hogy elszaporodjanak a jó emberek a földön. A végén talán sikerül eljutnunk oda, hogy elmondhassuk: “Tág egeidbe kapaszkodom, / és eleresztem a földet” (Nádasdy Éva).
[Király Ignácz, Érd]
“Attól fogva kezdett a Szabadító hirdetni és mondani eféléket: Térjetek meg, közeljött ugyanis az egek királysága.” (Mt 4,17)
- Mennyire merem felszólítani a környezetemet megtérésre? Miben?
- Kiket veszek észre? Miért?
- Hol szoktam sétálni? Miért?
[Angel]
