Vasárnapi elmélkedés - 2014. augusztus
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2014. augusztus 3. - Évközi 18. vasárnap
Mt 14,13-21 - Kenyérszaporítás?
Nehéz kérdések merülnek fel bennem ezzel a szentírási részel kapcsolatban. Miért nehezek? Egyrészt, mert félek, hogy egyeseket megbotránkoztatnak a kérdéseim, és számomra nehéz viselni ennek a felelõsségét. Másrészt nehéz lehet annak is, aki komolyan vesz bizonyos következtetéseket, hiszen akkor tenni, cselekedni kell, ami nehezebb, mint az elméleti okoskodás.
A csodálatos kenyérszaporításra legalább kétféle magyarázat létezik.
a) Az egyik a hagyományos, közkeletû. Jézus néhány kenyérbõl teremtett több mázsányit. Fittyet hányt az anyag- és energiamegmaradás törvényének, amely szerint “anyag és energia nem vész el, és nem keletkezik, csak átalakul”. Tehát például tíz mázsa kenyeret lehetetlen készíteni öt kiló alapanyagból. Ahhoz legalább tíz mázsa alapanyag (liszt, víz, só stb.) szükséges. Jézus megtehette, hogy a semmibõl teremt valamit, mert õ Isten. Én viszont csak ember vagyok, én nem tudom áthágni az anyagi világ törvényeit, kenyeret sem tudok teremteni. Tehát arra a következtetésre is juthatok, hogy nem kell magamat törnöm az éhezõk megetetése miatt, ez az Isten dolga.
b) A másik magyarázat szerint a csoda ebben a történetben az, ahogy Jézus a saját példájával osztozásra ösztönözte a tömeget. Amikor a szájától megvonva a falatot, szétosztotta az ételt, akkor a maga jelszerû tettével arra ösztönözte, szinte provokálta a népet, hogy kövessék a példáját. Nem a semmibõl teremtett, hanem példáját követve a tarisznyákból elõkerültek a kenyerek. Akinek volt, adott annak is, aki nem hozott, és mindenki evett. A közös étkezés után elképzelhetõ a lelkesült jó érzés, a felszabadult öröm, hogy a “Mester” a jót hozta ki belõlünk. Képesek voltunk önzésünket leküzdve megosztani az ételünket az ismeretlenekkel is. Az alaktalan tömegbõl közösség született. Aki ki tudja hozni a jót az emberekbõl, az csodát tesz.
A történet szereplõi megtapasztalhatták az ajándékozás boldogságát, a közös étkezés embereket összebarátkoztató erejét, s méltán érezhették, hogy Jézus révén a szeretet csodájának átélõi lehettek. (Forrás: Gromon A., Jézus evangéliuma Márk tolmácsolásában.)
Talán mi is voltunk már aktív részesei olyan történetnek, amikor egy jó cél érdekében összefogtnak emberek. Ismerõsök és ismeretlenek kapaszkodnak össze, az önzetlenség és önfeláldozás jó példája járványszerûen terjed. Elmosódnak a társadalmi különbségek, kicsi és nagy azon töri magát, hogyan tud a “szent”, közös cél érdekében tenni, adni valamit. Ritka, felemelõ esemény, amely évekre hitet adhat az emberben. Hitet abban, hogy valahol mindenkiben ott szunnyad a jó. A vágy, hogy dolgozzunk közösen valami igazán szép, nemes, jó célért. Jézus képes volt kétezer éve, és képes ma is elõhívni az emberekbõl a mélyen szunnyadó jóságot. Képes eltávolítani az ember és ember közé önzésbõl húzott falakat, és olyan magasabb rendû, nemes célokat állítani elénk, amelyekért érdemes élni és küzdeni.
[Balogh László, Debrecen]
“De aki ettek, voltak vagy ötezer férfi, asszonyokon és gyermekeken kívül.” (Mt 14,21)
- Mennyi ételt és italt pazarolok el?
- Mennyire szoktam szemetelni?
- Hogyan küzdök a környezetpusztítás ellen?
[Angel]
2014. augusztus 10. - Évközi 19. vasárnap
Mt 14,22-33 - Emberi erõnél több
Ezzel az evangéliumi résszel kapcsolatban két gondolat, illetve kérdés fogalmazódott meg bennem.
1) Jézus elsõ nyilvános “szereplése” után - amikor elõször volt az apostolok számára is megtapasztalható isteni mivolta, embert szeretõ, szóval, gondolattal, de étellel és itallal is ellátó csodálatos gazdagsága - az apostolok magukra maradnak a vízen.
Erõs szél, hullámzás, himbálózó hajó, a felkavaró események után sok- sok megválaszolatlan kérdés, teljes testi-lelki bizonytalanság. És akkor jön megint egy megmagyarázhatatlan esemény, valami “csoda”! És mi az elsõ reakciója az embernek? Félelem, és a belsõ gyötrelmek kivetítése: Ez csak egy kísértet, egy rossz szellem, egy démon lehet!
Meg tudom-e különböztetni magamban a Szentet, az Isteni lelket a gyengeségeimbõl, félelmeimbõl fakadó démontól?
2) Tudjuk, hogy Péter csupa szív, határozott, félelmet nem ismerõ egyszerû halászember, akit Jézus tanítványának hívott. Mindent meg akart tanulni az emberhalászás tudományából, mindent tudni akart Tanítójáról, és mindenben hasonlóvá is akart válni hozzá.
De milyen kevés az emberi akarat, amit kételkedésünk, kishitûségünk folyamatosan gátol! Istenhez való közeledésünkhöz kevés az akarat, ahhoz Jézus segítõ együttléte, az isteni kegyelem is szükséges, mert egyébként elmerülünk kétkedésünk, kishitûségünk tengerében!!
Mennyire gondolom én ezt komolyan?
[Kis Imre, Tokaj]
“Látva azonban az erõs szelet, megijedt és amikor elkezdett merülni, felkiáltott, mondván: Ments meg, Uram!” (Mt 14,30)
- Mennyi kitartás van bennem?
- Mi szokott megtorpantani?
- Mennyire veszem igénybe mások segítségét?
[Angel]
2014. augusztus 17. - Évközi 20. vasárnap
Mt 15,21-28 - A kánaáni asszony
Ebben a történetben számomra magával ragadó és csodálatra méltó az az erõ, amellyel a kánaáni asszony megharcol azért, hogy Jézus meghallgassa, és õ teljesítse kérését, ördögtõl meggyötört leánya meggyógyítását.
A Szentírás gyógyításról szóló történeteit olvasva arra a következtetésre jutok, hogy a meggyógyítottnak, illetve a gyógyítást kérõnek rendelkeznie kellett valami olyan belsõ hozzáállással, amely lehetõvé tette a változás létrejöttét.
Történetünkben láthatóvá válik a gyógyítást kérõ hozzáállása, amelyet Jézus hitként nevez meg.
Az asszony ereje mély belsõ bizalomból: önbizalomból, Jézus iránti bizalomból és a lehetõség iránti bizalomból ered. Ebben vállalható az, hogy makacs kérlelésével személye zavaróvá, terhessé válik. Nem rendíti meg ezt a bizalmat a Jézustól kapott visszautasítás sem.
Tudja, mit akar, nem kételkedik kérése jogosságában. Nem veszti el önértékelését attól sem, hogy Jézus az embergyermekekhez viszonyítva “lekiskutyázza” õt, vagyis leértékeli, odafordulásra méltatlannak ítéli. Elfogadja helyét a sorban, megelégszik az asztalról lehulló morzsákkal, de arra igényt tart. Alázata, odaadása nem mesterkélt.
Ez az asszony önazonosságban, egységben van önmagával. Ez olyan kapcsolati minõség, amely élete minden viszonylatában megnyilvánul. Tiszta, világos gondolkodás, nyitottság és õszinteség (önmagára irányított nyitottság) is jellemzi. Ebben a nyitottságban elhárulnak az akadályok a kívánság teljesülésének az útjából. A lehetõségbõl megvalósulás lesz.
Lehet, hogy nem is Jézus tette ebben a történetben a csodát, õ csak hitelesítette, jóváhagyta azt, amire megteremtõdött a lehetõség ebben a nyitott, õszinte kapcsolódásban. “Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, ahogy kívánod!”
Ha elfogadjuk ezt a gondolatmenetet, érdemes feltennünk egy kérdést. A mi személyes életünkben mi érleli és segíti, illetve mi akadályozza ezt az áldott nyitottságot?
Az, hogy a jézusi üzenetnek mi is reményteljes alanyai lehessünk, vagyis táplálásra érdemes, fejlõdésre képes gyermekek, és nemcsak vegetáló kutyakölykök, a történet tanúsága szerint független a valahová tartozástól. Elõfordulhat, hogy a hitetlennek nagyobb a hite.
[Orbán Ágnes, Felsõzsolca]
“Akkor feleletképpen azt monda neki a Szabadító: Ó asszony, nagy a te bizalmad, legyen neked /úgy,/ amint akarod.” (Mt 15,28)
- Mennyire vesz le a lábamról egy szívességkérõ?
- Mennyire veszek igénybe protekciót? Miért?
- Mennyire vagyok hajlandó egy protektor kérését teljesíteni?
[Angel]
2014. augusztus 24. - Évközi 21. vasárnap
Mt 16,13-20 - “Kinek tartotok engem?”
Jézus Fülöp-Cezárea vidékén tartózkodik (jön-megy) tanítványaival. Hallgatják tanításait, tapasztalják lényét, látják tetteit. Megfigyelhetik, hogy az emberek miként viszonyulnak Jézushoz, hogyan fogadják vagy utasítják el a tõle kapott tanításokat, és egyáltalán az õ kis vándorló közösségüket. Egymás között is megbeszélik a történteket, talán még ki is beszélik Mesterüket. Rajongásuk érte e tapasztalatokból merítkezik, külsõ és belsõ élményhatások folyamatában élnek.
Jézus egy csendesebb pillanatukban (ld. Lk 9,18) rákérdez talán az egyik legégetõbb belsõ vívódásura: Ki is õ valójában?
Itt is, mint oly sokszor, a kérdés feltevésének módjával is vezeti, tanítja õket. Hiszen arról, hogy mit beszélnek róla az emberek, egymás szavába vágva válaszolnak. Ezzel van tele a fejük, errõl beszélgetnek a legtöbbet egymás között is. A legnagyobbakhoz hasonlítják, akikrõl csak jót lehet tudni, hallani, bár személyes ismeretük egyiküknek sincs róluk.
Jézusnak ez a válasz nem elég, tovább megy: “Hát TI (TE) kinek tartotok (tartasz) engem?”
Az addig zsongó csapat elcsendesedik. Kényelmetlenül érzik magukat. El kell szakadni az addig jól bevált, másokkal egyeztetett, konszenzussal kialakult fontos kérdéseket így megnyugtatóan tisztázó véleményformázástól. A kívülrõl, másoktól jövõ tudás után Jézus a belülrõl jövõ hangra fókuszálja õket.
Péter töri meg a csendet. Kimondja, amit belül már korábban is érezni vélt, de a külsõkre figyelõ gondolataiba nem illeszthetõ be: “Te vagy a Messiás, az élõ Isten fia.” A kimondással bizonyosságra lelt, Jézusban Istenének élõ küldöttét - fiát tapasztalta meg.
Mestere a “Boldog vagy, Simon…” kezdettel, és a kõszikla mint megingathatatlan alap jelzõvel visszajelzi Péternek, hogy jó úton jár, és bátran építkezhet belsõ megtapasztalására.
[Orbán József, Felsõzsolca]
“Válaszképpen a Szabadító /azt/ mondta neki: Boldog vagy Simon, Jóna fia, mert nem test s vér nyilatkoztak meg neked, hanem Apám, az egekbéli.” ( Mt 16,17)
- Kinek tartom Jézust?
- Mennyire egyedi a hitem, hitvallásom?
- Mennyire értékelem a küldetéstudatot másokban?
[Angel]
2014. augusztus 31. - Évközi 22. vasárnap
Mt 16,21-27 - Kétféle gondolkodásmód
Ez az evangéliumi szövegrészlet arra ösztönzött, hogy ismét elgondolkozzam azon, vajon kicsoda is Simon Péter, akit itt Jézus Sátánnak nevez, s mi is az a lélek, amelyre a tanítványokhoz forduló Jézus példabeszéde hivatkozik.
Máté azt beszéli el itt, hogyan fogadták a tanítványok, amikor közelgõ szenvedésérõl, haláláról és feltámadásáról beszélt nekik Jézus. Péter, aki nem sokkal korábban már képes volt Isten szavának meghallására, s ezzel felismerni Jézusban a Messiást (Mt 16,16-17), most rosszallással fogadja Mestere szavait, s kétségbe vonja a Messiás-Jézus szenvedésének és halálának lehetõségét. A kételkedés által - amely az evangélium többi elbeszélésének tanúsága szerint is újra és újra megkísérti Pétert - az apostol is kísértõvé válik: Jézus ezért is utasítja vissza õt ugyanazokkal a szavakkal és ugyanolyan indulattal, mint pusztabeli kísértõjét: “Távozz tõlem, Sátán!” Különös, hogy Jézus kilétét illetõen Péter “Isten szerint” tudott gondolkodni (ahogy Jézus kifejezi: “nem hús és vér fedte fel” elõtte, hogy ki õ, hanem a mennyei Atya), halálát és feltámadását illetõen viszont (ahogy ugyancsak Jézus mondja) “az emberek szerint” gondolkodott (Mt 16,23).
Úgy látom, hogy Péter itt - amint minden más helyzetben is, ahol szellemi és/vagy lelki értelemben gyengének és gyávának mutatkozik - az ember antropológiai (tehát megszüntethetetlen) adottságát is felmutatja. Az emberben megszüntethetetlenül ott munkáló kételkedést, az emberi ész és tapasztalóképesség örökre szóló korlátoltságát, amely korlátozza azt a hitet is, amely Isten felé nyitja ki a lelket. Isten szerint gondolkodni és emberek szerint gondolkodni - Péterben is ez az ellentétes irányba húzó két erõ feszül egymásnak. A tanítványok között õ az elsõ, aki meghallja Isten szavát, de annak beszédére éppoly süket is, mint a többiek, hiszen nem tudja elképzelni, hogy Isten részesülhet az emberi sorsban, a szenvedésben és a halálban. Péter szerint Jézus lehet Isten, de ha az, akkor nem lehet ember. Vagyis képtelen megérteni azt a hírt, amelyet a megtestesülés közvetít - ami azt is jelenti, hogy azt a hírt sem értheti, amelyet a feltámadás üzen. Mert az elválasztásra épülõ emberi értelem és emberi nyelv (az emberek szerinti gondolkodás) alapján nem könnyû integrálni az istenibe az emberit (megtestesülés, szenvedés, halál), s az emberibe az istenit (feltámadás, örök élet). Ez a megszüntethetetlen antropológiai korlát azonban nem felmentés - sem Péter számára, sem számunkra, akik bizony magunkra is ismerhetünk benne. Sokkal inkább arra figyelmeztet, hogy - amint Péter történetei is példázzák - a hit nem egyszer s mindenkorra elnyerhetõ tárgyszerû valami, hanem folytonosan újrakeletkezõ feladat.
Máté elbeszélésében is ennek a feladatnak a kijelölésével folytatódik a történet: Jézus a tanítványokhoz fordul, arra szólítva fel õket, hogy az e világi törvényekre és értékekre irányuló, “emberek szerinti gondolkozást” elhagyva figyeljenek a bennük is meglévõ isteni gondolkozás “szervére”, ami nem más, mint a lélek. Hogy az ember a lélek által emelkedik ki (pontosabban emelkedhet ki!) a fizikai világból, azt legjobb gondolkodási hagyományaink mindig is megfogalmazták; számomra a legszebben Vörösmarty Mihály: “Ember vagyunk, a föld s az ég fia, / Lelkünk a szárny, mely ég fel viszen.” Jézus eszméltetõ kérdéseinek hátterében is - “Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt szenved?”, “Mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?” - e kettõs kötésû ember képe áll. De a kérdés most annak pozitív kötésére veti a fényt: az Istenhez kapcsolódás képességére, lehetõségére - és ezért feladatára.
[Berta Erzsébet, Debrecen]
“Aztán magához rántván Õt a Szikla /Péter/, kezdett ráförmedni, mondván: Semmiképp nem lesz Veled ez Uram!” (Mt 16,22)
- Mennyire avatom be az enyéimet a rám váró sorsról?
- Mennyire vagyok tisztábna azzal, hogy mi vár rám?
- Mennyire vagyok derülátó, mennyire borúlátó, mennyire vagyok realista?
[Angel]
